Az euró Magyarországi bevezetése egy időre kikopott a magyar közbeszédből. Hogy "a nyugathoz való felzárkózás" bő negyedszázadába történő belefáradás, az uniós csatlakozást követő illúzióvesztés, a 2008-as pénzügyi- vagy a görög válság száműzte az időszerű kérdések közül, esetleg ezek valamilyen kombinációja azt nehéz eldönteni, az viszont biztos, hogy Ujhelyi István, az MSZP alelnöke és EP-képviselője újra bedobta a köztudatba. Valóban szükség van a magyar euróra, vagy az ötlet nem több, mint kampányfogás, szimbolikus, EU-párti politikai lépés? Inkább ártana vagy inkább használna a magyar euró a gazdaságnak? Vitasorozatunk első részében Isztin Péter keresi a válaszokat.

Egyre több magyar ellenzéki szereplő, legutóbb például az MSZP-s Újhelyi István áll ki az euró mielőbbi magyarországi bevezetése mellett. Sokan talán adottnak veszik, hogy az euró bevezetése a gazdasági szakemberek egyöntetű támogatását élvezi, míg mások az eurót, általában az Európai Unió intézményeihez hasonlóan, valamiféle „neoliberális” trójai falónak tartják. Ugyancsak egyre inkább jellemző Magyarországon is az euró szimbólumként kezelése: a pénzeszköz sokak számára az európai egység megtestesítője. Noha jelen szerző szerint a szimbolikus politizálás nem ördögtől való, talán nem egy fizetőeszközt kellene kvázi-szakrális jelentőséggel felruháznunk. Az Európához tartozásunkat sokféle szimbólum segítségével kifejezhetjük, azt a kérdést viszont, hogy az ország milyen pénznemet használjon első körben érdemes eltávolítani az érzelmi töltetű narratíváktól, legyen az az európaiság vagy a nemzeti szuverenitás narratívája. A következőkben megindoklom, miért is.

Ha több ország közös pénznemet használ, annak számos előnye lehet. A legfontosabb ezek közül, hogy a közös pénznem csökkenti az országok közötti kereskedelem költségeit az átváltási költségek eltüntetése révén. Minél többet kereskedik, ténylegesen vagy potenciálisan két vagy több ország egymással, annál előnyösebb lehet, ha közös valutát vezetnek be. Különösen a kicsi (emiatt kis belső piaccal rendelkező) és kereskedelemre nyitott országok tudnak ezen a csatornán keresztül hasznot húzni egy valutaunióból. Egy másik gyakran elhangzó érv a valutauniók mellett, hogy számos ország esetében növelhetik a monetáris politika hitelességét. Az Európai Központi Bankban például jobban megbíznak a befektetők, mint a görög jegybankban. 

A valutaunióknak azonban számos hátulütőjük is van, emiatt csak elég speciális esetben érdemes ilyeneket létrehozni. Ezen feltételeket a sokak által az euró egyik atyjának nevezett, azóta Nobel-díjjal jutalmazott közgazdász, Robert Mundell fejtette ki, és azóta az optimális valutaövezetek elmélete néven ismerjük. Ahhoz, hogy megértsük, miért és milyen feltételek megléte szükséges vagy legalábbis ajánlatos egy közös valuta létrehozásához, először azt a kérdést kell feltennünk, milyen előnyei vannak annak, ha az egyes országok saját valutával rendelkeznek. A legfontosabb előny az önálló monetáris politika lehetősége. Tegyük fel, hogy van két ország, és mindkét ország saját valutát használ. Ha az egyik országban gazdasági recesszió következik be, viszont a másikban nem (ezt, a két ország viszonylatában, aszimmetrikus sokknak nevezzük) annak minden velejárójával: csökkenő összkereslet, emiatt kisebb kibocsátás és nagyobb munkanélküliség, az egy ideális esetben a következő változásokat idézi elő a két ország gazdaságában: a sokk által sújtott országban lecsökkennek az árak és a bérek is, emiatt a munkanélküliség kevésbé növekszik, a csökkenő bérek és a valamekkora munkanélküliség-növekmény pedig a másik, sokk által nem sújtott országba való migrációhoz vezet, egészen addig, amíg a bérek, már ha a technológiai adottságok a két országban egyformák, a két ország között ki nem egyenlítődnek. A valóságban egy ilyen ideális eset ritkán valósul meg: a munkaszerződések hosszú távú volta, a szakszervezetek nyomásgyakorlása, valamint (és ez utóbbi minden gazdaságban jelen van) az a körülmény, hogy a vállalatok gyakran nem szívesen csökkentenek bért, mivel félnek a munkamorál romlásától, a béreket túlzottan merevvé teszi, tehát ha a munka iránt lecsökken a kereslet, a bérek nem csökkennek eléggé ahhoz, hogy a munkapiacokon helyreálljon az egyensúly, vagyis: munkanélküliség alakul ki. Ami a jobb helyzetben lévő országba történő elvándorlást illeti, a valóságban számos akadály hárul a mobilitás útjába. Még egy olyan államközösségben is, mint az Európai Unió, vannak szignifikáns költségei a mobilitásnak: eltérő kulturális tradíciók és ami a legfontosabb, a nyelvi különbségek. Összefoglalva, a fenti egyszerű történet sokszor nem működik, és ilyen helyzetekben a gazdaság segítségére kell sietnie a monetáris politikának. Ha a jegybank recesszió idején több pénzt bocsájt ki, azzal egyrészt az árszínvonal növelésén keresztül csökkenti a reálbért (és ezen keresztül a munkanélküliséget), valamint az ország valutájának leértékelődéséhez vezet, ami viszont azt fogja maga után vonni, hogy az országból exportált javak és szolgáltatások olcsóbbá válnak a külföldi fogyasztók számára, akik emiatt többet vásárolnak belőlük. A munkapiaci egyensúly helyreállítása és az export felfuttatása révén a monetáris politika rövid távon stimulálni tudja a gazdasági tevékenységet, így kirángatva az országot a recesszióból.

A fentiek fényében sejthetjük már, hogy mi a probléma az önálló monetáris politika feladásával és egy közös valuta bevezetésével: ha az országok gazdaságilag és kulturálisan nem elég hasonlóak, akkor más-más monetáris politikát érdemes folytatni az eltérő helyzetű országokban. Amikor az EU úgy döntött, közös valutát vezet be, egy másik Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman azt a jóslatot fogalmazta meg, hogy az euró annyira hibás konstrukció, hogy az első válságát, amely hamar be fog következni, nem fogja túlélni. Utólag úgy tűnik, Friedmannek legalább félig, de nem teljesen volt igaza. Az euró bevezetése véleményem szerint annak idején valóban elhibázott lépés volt. Egy szűkebb valutaövezet, amely például Németországot és a Benelux államokat tömörítette volna, már érdemes lett volna létrehozni, de az euróövezet válsága rámutatott arra, hogy nem volt jó ötlet Németországot, Spanyolországot, Olaszországot és Görögországot egy valutaunió alá helyezni. Legalábbis úgy semmiképpen sem, hogy nincsenek meg legalább egy nagyjából optimálisnak tekinthető valutaövezet feltételei: hasonló gazdasági szerkezetű országok, rugalmas munka- és termékpiacok, relatív kulturális és politikai hasonlóság és alacsony tagországok közötti mobilitási költségek. Ezek pedig sem az euró létrehozásakor, sem most nincsenek meg. Éppen ezért az Európai Uniót érintő legfontosabb reformkérdések közé tartozik egy fiskális unió és egy bankunió létrehozásának kérdése, amelyek, megfelelően működve, egységesebbé tehetnék a tagországok gazdaságpolitikáját és biztosíthatnák, hogy az aszimmetrikus sokkok sújtotta országok, egyfajta kockázatközösség részeként, segítséget kapjanak a többiektől úgy, hogy közben az ehhez járuló morális kockázatot is valamennyire kezelnék. Egy kielégítően működő euróövezethez szükséges reformok azonban egyelőre, saját megítélésem szerint, a kanyarban sincsenek, ennek pedig nézetem szerint oka többek között az is, hogy más intézményi alapok mellett az euró társadalmi építőmérnökei a közös identitás és a bizalom kulcsszerepéről is megfeledkeztek. A közös valuta létrehozása ilyen körülmények között hiba volt, de ennek ellenére az euró, és ebben Friedman tévedett, nagyon is túlélte első nagy válságát (amiben nem kis szerepe volt Mario Draghinak, az Európai Központi Bank ( ECB) elnökének), és alighanem az EU vezetőinek büszkesége sem engedi, hogy a közös valuta létrehozását kudarcként könyveljék el. Ráadásul jelen helyzetben ez nem is biztos, hogy túl szerencsés lenne: az euró halála, ha a közeljövőben bekövetkezne, valószínűleg lassú és fájdalmas lenne, megspékelve szélsőbaloldali és szélsőjobboldali erők előretörésével.

Röviden ennyit az euróról általában. Konkrétan Magyarország euróövezethez való csatlakozásával kapcsolatban viszont érdemes leszögezni, hogy abból még, hogy az euró jelenleg egy rossz struktúra nem következik egyenesen az, hogy egy országnak nem érdemes hozzá csatlakoznia. Magyarország kis nyitott gazdaság, emiatt viszonylag sokat dobhatna rajta az euró használatából származó tranzakciós költségcsökkenés. Ezen kívül geopolitikai érveket is fel lehet hozni az euró bevezetése mellett: elképzelhető, hogy az euró bevezetése lehet a – kemény vagy puha – feltétele annak, hogy Magyarország az EU-s magországhoz kapcsolódjon egy többsebességes EU-n belül, amely számos előnnyel járhat, de gyakran kurtán a „több pénz és befolyás” jelszavak mentén szokás összefoglalni. A jelenlegi bevezetéspárti vélemények általában ezt az érvet emelik ki, de olykor, és itt utalnék ismét Újhelyi István írására, olyannyira kiemelik, hogy más érvet nem is igazán használnak... Ez pedig legalábbis arra kellene intse az ellenzéki közvéleményt, hogy ne tekintse lezártnak az euró bevezetéséről szóló vitát, pontosabban, inkább kezdje azt el. Van egyébként még a fentieken kívül egy elég alulértékelt érv is az euró bevezetése mellett: az euró mint pénzeszköz használata növeli az EU-ból való kilépés költségeit, ezen keresztül egyfajta elköteleződési eszközként funkcionálhat egy EU-párti kormány részéről. Mindazonáltal az euroövezet jelenlegi rossz struktúrájából fakadó fentebb részletezett problémák egy ideig még valószínűleg fenn fognak állni, és ki tudja, milyen hamar kerül ismét válságba a közös valuta, emiatt legalábbis óvatosan érdemes megközelíteni az euró magyarországi bevezetésének kérdését.

De mi a helyzet a szimbolikus érvekkel, az európaisággal? Kétségkívül az eurót lehet az európai egység szimbólumának tekinteni, sőt, akár azt is gondolhatjuk, hogy az euró mint szimbólum a magyar közvéleményt még inkább Európához fogja kötni. Ugyanakkor azt hiszem, ha a közéleti diskurzus a pénznem mint szimbólum aspektus köré szerveződik, ha ezen keresztül jelenítődik meg a „nemzet” és/vagy az „európaiság”, azért túl nagy árat fizethetünk. Kétségkívül kevesen értik, hogy az euró bevezetéséből milyen gazdasági előnyök és hátrányok származhatnak, így érthető, ha csábítóbb az euróra mint szimbolikus közjószágra tekinteni. Hiba is lenne a szimbolikus aspektust alulértékelni. De azt hiszem, és remélem mostanra sikerült erről az olvasót is meggyőznöm, legjobban mégis akkor járunk, ha első körben makrogazdasági és praktikus geopolitikai kérdésként tekintünk rá. Ha a praktikus pro és kontra érveket tisztáztuk magunkban: döntéshozókként, szakemberekként, politikusokként, polgárokként, utána talán tisztább fejjel tudunk gondolkodni az euró, vagy éppen a forint, szimbolikus jelentőségén is. Újhelyi István szerint: „ha Európában akarunk maradni, akkor az eurót kell választanunk. Mielőbb. És nem hiszem, hogy van európai demokrata, aki ezzel nem ért egyet.” Pedig miért is ne lenne.

(Illusztráció: Bernát Barbara eurótervei.)

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!