Fel vagyok háborodva, mint ember, mint keresztény, és mint magyar keresztény ember is, olvasván azokat a nemtelen támadásokat, amik Mészáros Lőrincné Kelemen Beatrix festőművész asszonyt érték. A Soros trollok és álcivilek olyan gúnyolódó hangot engedtek meg maguknak a táblakép művésszel szemben, hogy kénytelen vagyok szakmailag szétzúzni aljas karaktergyilkosságukat. Tisztában vagyok vele, hogy egy pillanatra sem vizsgálták a remekeit esztétikai szemmel, azért gyalulták le a vidéki művésznőt, mert a férjét a kreativitása miatt irigylik, a vagyona miatt gyűlölik. Percemberkék sikoltoznak. Semmi baj, Beatrix úgy is az örökkévalóságnak dolgozik, nem a mának.
Ha végigfuttatom szemem a már most is gazdag életművön, azonnal beugrik Marcel Duchamp vagy Paul Delvaux önirikus szürrealizmusa. De helyesebb lenne azt mondani, hogy ők állnak Mészárosné művészetéhez közel. A lélek színei és a színek lelke egybeolvad a művésznő ecsetkezelésében, ezáltal ablakot és ajtót nyit a műkedvelő előtt, hogy elinduljon azon az úton, ami az élet, ebben az esetben Beatrix asszony életébe vezet be. Lehetséges-e a csoda? Beleláthatunk-e egy felcsúti művész legrejtettebb titkába, a lelkébe, ahol leginkább Istennel szokott beszélgetni? Igen.
A hullámformák, a gömbmotívumok, a maguk puha lebegésében arra a tudatalatti világra utalnak, amibe Beatrix asszony az ecsetjét mártja. Ha nem lenne némileg pejoratív, azt mondhatnám róla, hogy kifejezetten nőies művészetet művel. De most nem annak konyhába illő eredetére gondolok, hanem arra, hogy egy nőnek mennyire gazdag és színes élete van akkor, ha belegondol, mekkora utat tett meg a párjával együtt a gázcsőtől Adriáig. A „nőies” jellegét abban is látom, hogy ezekkel a színekkel és formákkal képes gyógyítani olyanokat, akik elvesztették a szépség iránti érzéküket a mindennapi létharcban. Pedig csak ki kéne próbálni, a kezelés működik. Egy tizenkét órás betonozás után nincs üdítőbb látvány, mint Beatrix asszony olajjal összekent látomása. Csak egy jó kávé, megfelelő távolság a perspektívához, s kibomlik a világ harmonikus összjátéka még az előtt is, aki a műélmény előtt öngyilkosságon törte a fejét a sárga csekkek miatt. Amikor André Breton a tisztán pszichikai autizmusról beszél a festészetben, gondolhatott volna Kelemen Beatrixra is.
De a művésznő friss hajtás, alig hat éve kezdett bele, de bátran mondhatjuk, nem töltötte haszontalanul az időt, számtalan képzőművészi fogást sajátított el. Ennek ellenére a kiégés veszélye nem fenyegette. Az sem véletlen, hogy sem a fény, sem a tér nem érdeklik őt mélyebben, de ez Beatrix lázadása azok ellen, akik a múltra és a jövőre is gondolnak, csak a mában élőkről feledkeznek meg. Amikor az ő fantáziavilágába belépünk, megnyugszunk, mint kutya a vacsorája előtt. A szürrealizmusnak mindig is volt kapcsolata a munkásosztállyal, ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy távolról szemlélte őket, empatikusan. Nem szlogenekben gondolkodott, hanem olyan szerű flowkban, áramlatokban, amik csak úgy ömlenek Beatrix asszony lelkében. Horgas Eszter fuvolaszólója a kompozíciókhoz abszolút illik, mindegy, hogy kik hallgatják, áfa körösök, vagy ner lovagok.
Én büszke vagyok erre a nőre, mert nemcsak papnő ő, hanem olyan szoknyás, aki a média fronton is helyt áll. Az Echo tévé ügyvezető igazgatójaként átlát az elektronikus szita rostján, nem véletlen, hogy az Echo tévére jó ránézni, tiszta terápia. A gecizők miatt nem is merem javasolni, hogy megpróbálhatná Beatrix asszony a plazmán keresztül történő festőművészeti tanfolyam indítását is! Az a legenda járja, hogy sokszor csak egyik kezét és három ujját használja, kis terpeszben, amikor húz egy lila dimenziót a síkba.
Vagyis buzi, soros, zsidó, geci civil, akik szemöldökcsipesszel fogjátok meg az ecsetet, ne hogy már ti mondjátok meg, mi a kánon? Mi a szép és csúnya?! Ki a festő és ki a mázoló?
Csak az vigasztal, már rég nem éltek, amikor Mészáros Lőrincné Kelemen Beatrix képet még mindig csodálják a japán turisták a Tate Galleryben.
Bakács Tibor
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
