Jó estét! Ma számos budapesti rendezvényen törleszkednek 1956 emlékéhez, vallják meg 1956 örökségét, pózolnak azzal, hogy ők a pesti srácok. Azzal szeretnék tisztelegni 1956 hőseinek és mártírjainak, hogy nem keverem őket bele abba az elaljasult magyar valóságba, ahol cinizmus néz szembe még több romlottsággal, marketing néz szembe még több hazugsággal.

1956 egy olyan világban zajlott, ahol még a gazemberek is hittek valamiben, ahol az elaljasodott emberek még nem voltak büszkék arra, hogy elaljasodtak, ahol még volt tét, volt lehetősége a hősiességnek és az önfeláldozásnak. A posztmodern korban a lyukas trikolor helyett röhögő trollface képezi a politikai identitást, orosz tankhadosztály helyett meghekkelt népszuverenitás és lebontott jogállamiság képezi a rabságot. Ebben a világban semmi sem állandó, és semmi sem biztos.

Ma Óceánia az ellenségünk, holnap Keletázsia. Az úgynevezett polgári párt tegnap még védelmezte a tandíjmentességet, ma már tandíjat hajtana be – de mindkettőt szabadságharcos külsőségek közepedte. Annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amely egyetemistaként kapta a pofájába 1995 márciusában a Wall Street kapzsiságának himnuszát. A himnuszt a neoliberális elit kórusa énekelte, és a mindenható piac láthatatlan kezéről szólt – ennek a himnusznak a veretése közben akart tőlünk Bokros Lajos tandíjat behajtani. Az úgynevezett progresszív értelmiség helyeslően asszisztált, és öngyarmatosító gesztusok közt vette tudomásul a következő nemzedékek alávetését. Ott tüntettünk a Kossuth téren azért, hogy mindenki számára hozzáférhető maradjon az oktatás, és az úgynevezett szocialisták álltak velünk szemben. Igazunk volt, és ezt érvényre juttattuk: évekig tartó utóvédharcok nyomán megvédtük a tandíjmentességet.

Eltelt majdnem egy negyedszázad – és a helyzet ugyanez. Ezúttal a nemzeti radikális, kriptofeudális és neoliberális szörnypárt, a Fidesz akarja a tandíjat bevezetni. Bárhogy bégessen is a neoliberális kórus, hogy nincs ingyen ebéd, a tandíjmentesség nem ingyen ebéd – a tandíjmentesség befektetés. Befektetés a jövőbe, befektetés a szociális mobilitásba, befektetés a társadalmi békébe. Az ingyenesség az utolsó progresszív érték a felsőoktatásban. Egy olyan felsőoktatásban, ahol máris felszámolták az egyetemi autonómiát, ahol egyre kevesebb diák tanulhat, ahol az átadott tudás egyre korszerűtlenebb, ahonnan oktatók és diákok tömegesen költöznek külföldre. A mai magyar oktatásból kiszorul a közéleti vita, szolidaritás jelei alig látszanak.

A tandíjkötelezettség egy elfogadhatatlan, rossz diskurzus tárgya. És mi mindig hagyjuk, hogy belekényszerítsenek ebbe az elfogadhatatlan, rossz diskurzusba, mert nem emeljük fel elégszer a szavunkat az oktatás gyalázatos állapota ellen. A tizenkilencedik század módszereivel a huszadik század problémáira akarják felkészíteni a huszonegyedik század nemzedékeit. Tandíjat hajtanának be, miközben nincs elég kollégiumi férőhely, és egy szoba hatvan-hetvenezer forintba kerül a fővárosban. Tandíjat hajtanának be, miközben használhatatlan tudást nyújtanak a középiskolákban, és funkcionális analfabétákat gyártanak az általános iskolákban. A tanárok nincsenek megfizetve, a pedagógusszakma elöregszik, az egyetemi karriernél vonzóbb a biztos kétszázötvenezer nettó valamelyik multinál – esetleg a pizzafutárkodás Londonban. Az egyetem után nem várnak európai bérek, csak európai árak – de ők tandíjat hajtanának be, miközben a magyarok háromnegyede az átlagbér alatt keres. Ezeknek a családoknak már ma luxus, hogy egyetemre küldjék a gyerekeiket – de tőlük tandíjat hajtanának be. Mert ez az utolsó védvonal, amit még nem szállt meg a neoliberalizmus, amit nem állított szolgálatába az újfeudalizmus. S a céljuk közös: társadalomból és értelmiségből olcsó, öntudatlan, de szakképzett munkaerőt termelni.

Ezt a nemzetet Orbán Viktor gyártósor mellé rendelte – az oktatás elsorvasztása e rendelést szolgálja. Az utolsó sánc áll ellen. A tandíj mindössze egyetlen eleme a rendszernek, nem is a legfontosabb – és mi mégis mindig itt csapunk össze, miközben az elmúlt harminc év alatt csak egyre rohadt és rohadt alattunk a Kádár-rendszer. Magyarország a két világháború között még nagyhatalom volt oktatásban – ma úgy zuhanunk lefelé, hogy már a középmezőnyt sem látjuk. Az egyetlen megoldás erre a válságra, ha végre megszervezi magát a centrum.

A centrum nem kér a neoliberalizmusból, és nem kér a neofeudalizmusból. A centrum nem kér a sérelmi politikából, és nem kér a polgárháborúból. A centrum készen áll akár antikommunistává, akár antifasisztává válni, de hús-vér kommunisták és fasiszták nélkül nem hajlandó játszani ezt a játékot tovább. A centrum levonja a huszadik század tanulságait, de nem idézi meg hatalmi célzattal az ősök szellemeit. A centrum számára 1956 szelleme a nyugatos szabadságot követeli meg – és nem a keleties despotizmust. A centrum gravitációs teret képez, amely képes megállítani a társadalom kétségbeejtő mértékű polarizálódását. A centrum innovációval, oktatással és tehetséggel érvényesül, nem törzsi gyűlölettel, nem szociális uszítással, és nem démonidézéssel. Ezzel a munkával vagyunk adósak itt a centrumban. Nemcsak magunknak, nemcsak a jövő egyetemistáinak, hanem 1848 és 1956 szellemének, a magyar szabadságnak és a nyugatos progressziónak.

Cél a centrum. Köszönöm a figyelmet!

Fotó: Lehet Más a Jövő Facebook

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!