A Reflektor sorozatot indított a jövő évben esedékes főpolgármester választásról és az azt megelőző ellenzéki helyezkedésről. Összefogás kell most is, hátha bejön végre, vagy olyan jelöltek, akik megújítják a közbeszédet? Kell-e előválasztás? Ki lesz Tarlós István végső kihívója? Felkért szerzőink ezekre a kérdésekre keresik a válaszokat. A sorozat következő bejegyzését Reiner Roland politológus, az Integrity Lab alapítója és kutatásvezetője jegyzi.
Ahogy közeledik egy újabb választás, úgy indul menetrendszerűen újra a vita az ellenzéki oldalon az esélyes jelölt kiválasztásáról, ezzel pedig ismételten előkerül az előválasztás bűvös kifejezése. Sajnos sokak számára az előválasztás már azelőtt lejáratódott eszközzé vált, hogy legalább egyszer kipróbálták volna, ezzel pedig egy, egyébként számos országban létező, újszerű eszköz lehetne – vagy lehetett volna. Mert mi is az előválasztás? A potenciális szavazók tényleges bevonása abba a döntésbe, hogy ki legyen az a politikus, akit e politikai közösség – illetve annak legaktívabb része – alkalmas jelöltnek tart. Meggyőződésem, hogy ha a 2018-as országgyűlési választás előtt lett volna valamilyen előválasztás, akkor nem utólag derült volna ki, hogy a DK-s jelöltek nem fognak tudni nyerni a budai polgári körzetekben, ahogy az is, hogy a semmilyen helyi kötődéssel nem rendelkező baloldali, LMP-s, Momentumos, Kétfarkú Kutyás „ejtőernyős” jelöltek a nem-megyei jogú városi választókerületekben nem igazán fogják tudni megszólítani a választókat.
Az előválasztás legnagyobb akadálya persze nyilvánvaló: minden párt arra akarja használni, hogy a saját pozícióját javítsa, nem pedig arra, hogy a legszélesebb támogatottsággal bíró jelöltet megtalálja. A főpolgármesteri (és kerületi polgármesteri) jelöltek kiválasztásáról szóló előválasztási koncepciót még nem láttunk, az országgyűlési előtt azonban az MSZP és a Párbeszéd is kiadott egyet-egyet, ahol világosan látszik a fenti állítás igazolása.
Konkrét előválasztási terv nélkül legfeljebb ismét magáról az elvről lehet gondolkodni: alkalmas-e az előválasztás az esélyes jelölt kiválasztására? Fogalmazzunk úgy, hogy az előválasztás rövid hazai története alatt talán most vagyunk a leginkább közel ahhoz, hogy értelme legyen és létre jöjjön. Egyrészt a választási eredmények alapján kétségtelen, hogy Budapesten az ellenzéknek lehet esélye győzni. Másrészt az ellenzéki pártok között nincs egyetlen domináns, aki képes lenne irányítani a folyamatokat, aki magának követelhetne bármilyen pozíciót. Harmadrészt az április választások megmutatták, hogy igen jelentős átszavazási hajlandóság van a különböző pártok szavazói részéről és ez az átszavazási arány különösen magas Budapesten. Ebből az is következik, hogy egy előválasztásnak akkor van értelme, ha nem rekeszt ki senki olyat, aki jelöltként vagy választóként ellenzékinek tekinthető, függetlenül egyébként aktuális pártpreferenciájától vagy ideológiai elkötelezettségétől. Ez pedig vonatkozik a Jobbik szavazóira is: ha másért nem, éppen azért, mert a tavaszi országgyűlési választáson a fővárosban bőven szavaztak át jobbikos szavazók baloldali jelöltre (és a fővároson kívül jellemzően ez a másik irányba is működött). Nincs értelme tehát politikai pozícióépítésből kizárni a Jobbikos – vagy akár LMP-s – szavazókat, mert ha az előválasztást a pártvezetők arra használják, hogy az ellenzéken belül táborokat jelöljenek ki, akkor azzal máris értelmét veszíti az előválasztás.
A másik szempont, hogy az előválasztásnak akkor van értelme, ha olyan metódussal lehet választani, amely a legszélesebb támogatottságú jelölt megtalálását célozza: tehát nem valamilyen egyforduló relatív többségi (ahol aki egy kicsit is támogatottabb, mint a többiek, az nyer) – ami egyébként a korábbi MSZP-s koncepció. Ehelyett vagy egy sorrendet állító, preferenciális (mint a Párbeszéd javaslata) vagy egy minden jelöltet alkalmassági szempontból értékelő (mint az Integrity Lab javaslata) módszer kell, amiből kiderül, melyik jelölt lehet a közös többszörös. Ezeken kívül ott az a nyilvánvaló szempont, hogy az előválasztásnak akkor van értelme, ha kellően sok embert mozgat meg – néhány ezer hardcore ellenzéki szavazó, aki bárkire leszavazna, nem fog tudni alkalmas jelöltet választani. Ha tehát az ellenzék komolyan gondolja, hogy előválasztással akar főpolgármester-jelöltet választania, akkor a fenti három feltétel szerinti javaslatot kell lerakniuk az asztalra.
Végül az előválasztáshoz szükség van valamilyen minimálprogramra, ami tartalmilag megjelenít egy keretet, amin belül a jelöltek vitáznak, és ami több annál, hogy bármi, ami (aki) nem Tarlós. Ennek az alapját képezheti a Puzsér Róbert féle Sétáló Budapest, ugyanakkor az önmagában biztosan nem elegendő. A főpolgármesteri választás számos olyan részkérdésről szól, ami a mindennapokról szól: közbiztonság, bérlakás program, városfejlesztési irányok, közösségi közlekedés, hajléktalanság, szociális ellátás, a sor még bőven folytatható. A Sétáló Budapest vízió tehát az előválasztás létrejöttét tulajdonképpen segítheti (még ha Puzsér Róbert nem is tartja azt jó ötletnek), egy megrendezett előválasztáson viszont alighanem az derülne ki, hogy önmagában az kevés.
Reiner Roland
A sorozat további részei:
Nuszbaum Tibor: Előválasztással nem lehet legyőzni Tarlóst
Weiss Eszter: A képletet kell összerakni, onnantól már csak egyenlegrendezés
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
