A globális felmelegedés következtében a szélsőséges időjárási jelenségek fel fognak erősödni, azt viszont nem lehet hosszú távra előre jelezni, hogy mikor, hogyan következnek be - erről Juhász Árpád geológus beszélt az M1 aktuális csatorna hétfő reggeli műsorában. A geológust az Egyesült Államok északkeleti partvidékén tomboló ítéletidő és az Európában tapasztalható szokatlanul meleg időjárás kapcsán kérdezték.

Pár napja írtunk arról, hogy milyen válogatott eszközökkel képes szívatni az ELMÜ egy-egy pénzzavarral küszködő ügyfelet. DE ne gondoljuk azt, hogy csak azokkal szemét, akik nem tudnak fizetni, azokkal is keményen bánik a cég, aki esetleg áramot termel és többlete keletkezik. Mondhatjuk lassan már, hogy az ELMÜ kiegyenlítetten és kiszámíthatóan szívat mindenkit.

Oké, nyilván megvan a jogszabályi keret és háttér, ami alapján az ELMÜ működik, de hát azt is tudjuk mennyire felhasználó-, és megújulóenergia-barát a törvényhozás. Ezekkel a jogszabályokkal olyan kedves adminisztrációs akadályokat gördít az ELMÜ a tudatosan élni próbáló áramfogyasztó-termelő emberek elé, amiktől aztán kétszer is meggondolja, hogy tudatosan akar-e élni. Ügyfél orientáltság? Felhasználóbarátság? Frászt!

Komolyan nem lehet eldönteni, hogy nevessen-e az ember vagy éppen ökölbe szorítsa a kezét miután a Fidesz levelet küldött végső elkeseredésében az embereknek, hogy adjanak pénzt Soros ellen.

Egyáltalán nem arra akarok célozni, hogy ne gyűjtsenek. Felőlem aztán gyűjthetnek, inkább arra utalnék, hogy egy olyan szervezet, amely már teljesen behálózta a magyar gazdaságot, érdekkörei már az iskolai takarítónők kiválasztásáig leérnek az és bárhová lép strómanok teremnek lába nyomában pénzt kórencsál a magyaroktól! Végül inkább nem nevetek és nem is mérgelődöm, csak megállapítom, hogy szánalmas.

Alapos és tartalmas interjú jelent meg Röhrig Gézával, a Saul fia főszereplőjével a 24.hu-n. Mi - sokat politizáló blogként - a rendszerváltásról szóló részt emelnénk ki belőle, így ajánlva, hogy a teljes interjút olvassák el eredetiben.

Nagy Imréék újratemetése után volt egy hosszú beszélgetésem Krassó Gyuri bácsival. Nagyon megfogott a radikalizmusa. Lehet, naiv vagyok, ám változatlanul úgy vélem, az övé volt a helyes stratégia. Egyedül ez a szent, rokkantnyugdíjas bohóc látott át a teniszütőn. A rendszerváltó ellenzék pedig, úgy ahogy volt, testületileg belegaloppozott az állampárt csapdájába. ’89-ben ugyanis abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZMP illegitim, hiszen nem törvényesen, szabad választáson került hatalomra. Pont. E mögé a brutális és megkérdőjelezhetetlen tény mögé kellett volna az ellenzéknek egységesen fölsorakoznia. Ebből nem szabadott volna engedni, ha a fene fenét eszik is. Persze egy kicsit később került volna sor a változásokra, ám azok a változások legalább valódi változások lettek volna. Az ellenzék azonban hagyta, hogy benyálazza őt a régi nómenklatúra. Hiszen az MDF, az SZDSZ és a Fidesz éppúgy nem volt fölhatalmazva arra, hogy tárgyalásokat folytatgasson a nép feje fölött, mint az MSZMP. Őket sem bízta meg ezzel egyetlen szavazópolgár sem. Ha a rendszerváltást igazi, tőrőlmetszett demokraták csinálták volna, akkor a “semmit rólunk nélkülünk” elve alapján csak és kizárólag az új választás szabályairól, illetve annak technikai lebonyolításáról szabadott volna a kommunistákkal egyeztetni. Kolosszális hiba volt leülni velük a Nemzeti Kerekasztalhoz. Az ellenzék tapasztalatlan és ügynököktől hemzsegő pártocskái ezt alaposan benézték.
Megszédültek a fölkínált történelmi szereptől, és Grószék tervének megfelelően – a megunhatatlan népi-urbánus törésvonal mentén – hamar egymás ellen is fordultak. A komcsik így nevető harmadikként már ’94-ben újra helyzetbe kerültek. A főszereplők utólagos önigazolásait ismerjük. Éles volt a szitu, hisz még bent voltak a ruszkik, meg ott volt ugyi még az a hatvanezer kigyúrt Rambo, értsd részeg munkásőr is, muszáj volt tehát a vérontást elkerülni, ez volt az adott helyzetben az egyetlen felelős magatartás. Ez kamu. Pro primo, a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, s így önmagát is. Megszűnt mint világhatalom. Ha a Vörös Hadsereget nem vetették be Moszkvában, akkor nyilván nem fogják a gyarmatokon sem. Pro secundo, a munkásőrség, ez a stréber, számító bagázs soha nem mert volna még megnyikkani sem, nemhogy a szolgálati fegyverét használni, ha nincs mögötte a Szovjetunió, vagy legalább a magyar társadalom döntő többsége. Pro tercio, ha Krassó látta, nekünk is látnunk kellett volna, milyen okosan manővereznek Grószék. Már itt, a történet legelején beindult tehát a suskus a régi és az új garnitúra között. Ezt a jóvátehetetlen hibát csak fokozta az SZDSZ koalíciója a többséget szerzett cucilistákkal, illetve Orbán a maga demagóg, korrupt egypártrendszerével. Magyarország ismét olyan kényszerpályára került, melyről, ki tudja, mikor és hogyan tudunk majd csak lekanyarodni.

Szóval miért lépett ki?

Depresszióssá tett ez a fölismerés. És már Nagy Imréék újratemetésén is éreztem, hogy akárcsak ’45 után, úgy ’89 után is elmarad majd a szembenézés, a katarzis. Nem lesz itt se igazságszolgáltatás, sem elszámoltatás, sem ügynöktörvény. Már ott, a Hősök terén világossá vált számomra, hogy megint elszalasztottunk egy esélyt, egy olyan esélyt, amilyen csak nagyon-nagyon ritkán adódik. Ne feledje, én pont a rendszerváltás előtt töltöttem másfél évet Varsóban. A Wałęsa-Miodowicz vita után jöttem haza. Kint mit láttam? A lengyel ellenzék vezetője egy korántsem hibátlan, de vagány, hívő, nyolcgyerekes villanyszerelő volt, akit leplombált konténerben csempésztek be a saját nagygyűlésére, és volt, hogy nőnek öltözve, tűsarkúban és parókában keveredett át a rendőrkordonon a pódiumig. A Szolidaritás igazi munkásmozgalom volt, színes és kreatív tömegbázissal. Az erőszakmentességet nagyon komolyan vették, ellenben sztrájkoltak. Ez a roppant hatásos módszer, a sztrájk, teljesen hiányzott a hazai ellenzék arzenáljából. Nálunk lehangolóan száraz, elméleti figurákból állt a második nyilvánosság, akik pontosan tudták, meddig mehetnek el. Tudták, ha kilépnek a nekik fenntartott homokozóból és megjelennek a gyárakban is, egy órán belül lecsuknák őket. Ennyit pedig már egyikőjüknek sem ért meg az ügy. Kádár megnyugodhatott, hiszen a dolgozók nélkül ebből sosem lesz semmi. Nem vádaskodom, hiszen jelentős különbségek vannak a magyar és a lengyel társadalmi fejlődés között, rezignáltan konstatálom csupán a nyilvánvalót.

Nagy Imre újratemetésén miből érezte meg mindezt?

Azzal, ami ott történt, semmilyen szinten nem tudtam azonosulni. Rühellem az elitizmust, mely a hős Gimes Miklósnak, egy újságírónak külön koporsót ravataloz föl a színpadon, míg a több száz kivégzett kétkezi munkásfiút és -lányt belekényszeríti egybe. Ez kegyeletsértés és ostobaság egyszerre. A marxista politbürónak az a tipikus képmutatása, mely szavakban mindig hízeleg a prolinak, ám valójában irtózik a szagától. Az esemény számos mélypontja közül a legmélyebb az volt számomra, amikor Mécs Imre arra kérte a jelenlévő kétszázezer embert, hogy fogjuk meg egymás kezét és mondjuk utána, hogy… A politikai giccsnek ettől a non plus ultrájától a gálám kifordult. Az úttörőavatást juttatta eszembe. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy Mécs ezt őszintén gondolta. Biztos 2006-ban is őszintén gondolta, hogy az MSZP-listán a helye. Néhány szereplő őszintesége azonban mit sem változtat azon, hogy volt ebben a bárgyún kenetteljes produkcióban valami végtelenül hazug, valami, amiből számomra már ott és akkor ordított, hogy ez a rendezvény a maga kiszámított, profi effektjeivel voltaképp egy az elvtársak szája íze szerint való nesze semmi, fogd meg jól, mely végső soron az ő hatalomátmentésüket szolgálja. Orbán beszélt utoljára. Tudatosan vagy csak ösztönösen, de ő már az előkészületek során megorrinthatta, hogy Grószékat, az esemény valódi szervezőit, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ne legyen rendbontás, hogy túl legyenek valahogy ezen a kényes epizódon, s az óriási tömeg a szertartás után szép csendben, a könnyeit morzsolgatva szétoszoljon anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna másik helyszín felé megindulni. S hogy véletlenül se tessünk forradalmat csinálni, élő közvetítésben üzenték meg minden érintettnek: az ellenzék számára semmiféle problémát nem jelent ország s világ előtt összeborulni a több száz magyar suhancot fölakasztó MSZMP-vel. Émelyítő.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

- Rabbi! Szabad-e a Talmud olvasása közben dohányozni?
- Nem, nem szabad!
- És rabbi, ha már rágyújtottam, azért elővehetem a Talmudot tanulmányozni?
- Természetesen, a Talmudot mindig szabad tanulmányozni!

Mi van akkor, ha Havas Henriket hókotróval takarította el a kormányzati média, de ugyanakkor egy molesztáló kőbunkó is egyben? Mi van akkor, ha nem is Baukó Éva és társai ellen (valósan vagy vélten) elkövetett tetteiért, hanem politikai indíttatásból netán megrendelésre tette a kormányzati média mindezt? Tökmindegy az eredmény szempontjából, legfeljebb Havas járhat majd a bíróságra a maga igazát keresni.

Azonban ennyivel nem lehet lezárni ezt az ügyet. Kedden ugyanis olyan médiatörténeti eseményt láthattunk a magyar televíziózásban, amit talán maga Havas is csettintve hozott volna fel példaként a szegedi katedrán a kommunikációs előadását hallgatóknak. Lehetőséget kapott Kálmán Olgánál, hogy rendezze a maga körül kialakult képet, de a-hogyan-fussunk-bele-a-pofonba-de-úgy-hogy-közben-tökön-rúgjuk-magunkat cirkuszi bohócokat megszégyenítő előadásával végérvényesen bebizonyította és elismerte, hogy egy bunkó és nem tudta cáfolni azt, hogy inzultált, molesztált vagy zaklatott nőket.

Cinikusabb magas beosztású vezetőt keveset találni Polt Péternél ma Magyarországon. Domokos László ugyan belehúzott az Állami Számvevőszék ellenőrzéseivel, de Polt legfőbb ügyész halálpontosan, kiszámíthatóan az volt eddig és a pályaívét meghosszabbítva kimondhatjuk, hogy az is marad.

A Magyar Nemzet újság talált pár furcsaságot a letelepedési-Rogán-kötvénybiznisz körül. Nem volt nehéz dolguk sajnos, mert az ügy magától is úgy bűzlött és bűzlik jelenleg is, hogy csak befogott orral lehet megközelíteni. A cikk után Harangozó Tamás (MSZP) az alábbi kérdésekkel fordult a legfőbb ügyészhez:

Kérdezem Legfőbb Ügyész Urat, hogy a cikkben bemutatott rendkívül aggályos eljárások miatt indít-e eljárást az ügyészség? Szakmai álláspontja szerint a kérelmezési eljárások iratkezelése és a kérelme k Gazdasági bizottságot megkerülő teljesen önkényes ügyintézése felveti-e bűncselekmény gyanúját?

A levélben az említett cikkre is felhívta a képviselő a figyelmet.

Akik mindegy, hogy milyen vallásúak, zsidó, református, muszlim, vagy buddhista is lehet, mert nem hiszem, hogy Isten bármelyik egyházat is preferálná a többihez képest. De most mégis elmondanám nektek, miért vagyok én pápista, Ferenc pápa fun, katolikus kutya.

Pro primo, tehát először: Római katolikus vagyok, nem budapesti. Ennek rendkívüli jelentősége van, volt. Szeretem a szó egyetemes jelentését, ami a háztáji, vidéki, partikuláris tahó ellentéte. De térképészetileg is volt jelentése Vatikánnak. A szocializmusban karizmatikusként jobb volt Rómához tartozni, ugyanis Budapesten egy csomó besúgó szaglászott akörül, hogy miért imádkozunk, mit csinálunk, miben szervezkedünk? Az alsó és legfelsőbb papságot éppúgy beszervezték, mint a házmestert az alsó lakásban. Emiatt, sajnos, a magyar püspöki kar soha nem volt minta előttem, igaz, tisztában voltam vele, milyen keményen elbántak a csuhásokkal, ha nem akartak a Béke papságba tartozni. A háború és a béke fogalma sztár volt a komcsiknál, például a békeharc kifejezés csodálatos. Rég volt, spongya rá.

Ugye senki nem hiszi azt, hogy itt nem politikai megrendelésre folyik az ellenzéki pártok szívatása? Még a legelvakultabb fideszfanatikusoknak is nyilvánvaló a tény, csak ennek ők örülnek. Ez a választások előtti „játék” a legrosszabb gengszterfilmek hamiskártyásainak jeleneteit idézi amikor a pokerben megjelenik az ötödik ász.

Orbán Viktor pedig tehetetlenül széttárja a karját és belemondja a kamerákba, képviselők szemébe, hogy nem is ő adta ki a parancsot, sem a Jobbik 660 milliós büntetése sem a mostani négy kisebb büntetés ügyében. Kábé úgy nem adta ki a parancsot mint amennyire nem fideszes befolyás alatt áll például az ügyészség. Ott sincs ugye semmilyen kapcsolat Polt Péter volt fideszes országgyűlési képviselő és most betöltött közhatalmi szerepe között, mint ahogy az Állami Számvevőszék vezetője esetében sincs ilyen. Domokos László fideszes országgyűlési képviselősége is csak teljesen véletlen egybeesés lehet ezekkel a büntetésekkel.

Misetics Bálint vendégszerzőnk írása a jelenlegi politikai helyzetről, az összefogás kérdéséről és a felelősségről. Vitaindító poszt.

„Valljuk be, mindenkinek könnyebb lenne, ha én most nem lennék itt.”

- Karácsony Gergely az MSZP rendezvényén

Hálátlan szerep bekapcsolódni a 2018-as választásokról szóló közbeszédbe.

Ezt a közbeszédet az ellenzéki oldalon a valamiféle együttműködésre nyitott pártok részéről alapvetően az időhúzás, a következetlenség és az idétlenkedés uralja. Ennek a párja az együttműködéstől lényegében elzárkózó pártok részéről a kényszerű őszintétlenség. A legnagyobb jóindulattal is nehéz ugyanis elhinni az LMP és a Momentum megszólalóiról, hogy akár csak ők maguk elhinnék: egyedül le tudják váltani az Orbán-kormányt. Azt az álláspontot pedig, hogy erre jövő tavasszal már egyébként sincs esély, hosszabb távon viszont éppen a saját, önálló politikai építkezésük tenné lehetővé, úgy tűnik, lehetetlen nyilvánosan felvállalni.

A Fidesz hatalmi érdekeire szabott, igazságtalan választási rendszer visszatérően egy olyan, morális dilemmáktól terhelt koordinációs probléma elé állítja az ellenzéki szereplőket, amelynek a lehetséges legjobb megoldásával kapcsolatban jól értesült és jóhiszemű politikai szereplők között is lehetnek megalapozott véleménykülönbségek. Egy ideig talán remélhettük, hogy a 2014-es „összefogás” kudarca (amibe a Fidesz újabb kétharmada mellett beleértem az LMP szétszakadását is, még ha utóbbi messze nem is csak ezen múlt), és további néhány év tanulási idő talán lehetővé teszi a 2018-as választásokra való okosabb felkészülést. Ez a remény, úgy tűnik, nem volt megalapozott. Az ellenzéki pártok vagy politikusok egy jelentős része esetében a rosszul felfogott egyéni érdek mindeddig „látványosan felülírta azt, hogy megakadályozzák a kormánytöbbséget”.