
20 évvel ezelőtt, fiatal értelmiségiként, kezdő tanárként dolgoztam egy középiskolában és a munkával párhuzamosan még egyetemre jártam, később doktorandusz lettem. Az utazás, könyvek, konferencia költségek komoly anyagi terhet jelentettek a napi megélhetés mellett, ezért minden többletmunkát elvállaltam, ami az akkori tudásom alapján elvégezhető volt. Az évi adóbevallásaim kitöltése közben gyakran gondolkodtam azon, hogy miért büntet engem az aktuális politikai formáció költségvetési tervezője azzal, hogy az alapbérem feletti összes túlórám díja átcsúszik a legmagasabb adósávba, így a végső elszámolásban a kapott pénz szabad szemmel alig láthatóvá zsugorodik. Ugyan miért jó nekik, hogy a képzett és dolgozni akaró emberek számára beépítenek egy automatikus demotivációs faktort – kvázi büntető adót – amivel a többletmunkát sújtják? Alapvetően persze értettem akkor is, hogy én most társadalmilag szolidáris vagyok a nálam alacsonyabb jövedelmű rétegekkel… Igen, igen ez nagyon fontos, de amikor az embernek esélye sincs lakást vásárolni, nyaralni, sőt még egy elromló mosógép is mínuszba rendezi a havi egyenlegét – vagyis görcsösen kapaszkodik a Maslow-piramis alján –, akkor valahogy nem érzi jó ötletnek, hogy még egy többlet adót is fizethet, munkája elismeréseként
Azóta is elkap a harci idegesség, ha valaki vissza akarja hozni a többkulcsos szja-t.