A felújítottnak mondott, valójában 99.99 százalékban új orosz metrószerelvényeknek 15.000 kilométert kell futniuk meghibásodás nélkül, hogy forgalomba állhassanak. Ennyi idő és ekkora távolság elegendő ahhoz, hogy kijöjjenek a hibák. A hibákat pedig értelemszerűen még azelőtt ki kell javítani, hogy a mindennapi használat során azok bárkire is veszélyt jelenthessenek.
Ezek a hibák azonban nem a tesztelés során, hanem az ünnepélyes átadást követően jöttek elő. Állítólag. Ráadásul szinte azonnal. Feltételezhető persze, hogy a jelzett hibákról már a tesztelés során is tudtak, de ezek kijavítása kevésbé volt fontos, mint az, hogy kicsit befogják a száját azoknak, akiknek baja van a budapesti tömegközlekedéssel vagy éppen a rettenetesen túlárazott, haszontalan vagy épp botrányosan kivitelezett mutyiberuházásokkal, az azokra elszórt 1000 milliárdokkal. Sok volt a bukta az utóbbi időben, kellett végre némi siker, na. A cirkusz és kenyérből pedig a cirkusz ideje érkezett el.
A most észlelt meghibásodásoknak nagy valószínűséggel nem az az oka, hogy kevés a 15.000 kilométer, hanem az, hogy a szakmai kritériumoknál ma már lényegesen fontosabb a politikai nyomásnak való megfelelés kényszere. Ez a kényszer persze több szinten érvényesül. A haverok pénzt akarnak. A kormány és hű szövetségesei vagy hűbéresei (lásd még Tarlós) pedig emellett még sikereket is szeretnének felmutatni. A hozzáértésnek már se értéke, se jelentősége nincsen. A harmadik lépcső az lehetne, hogy a lakosság is jól járjon, de rájuk ugye a döntéshozók a legkevésbé sem kíváncsiak. Az pedig rég nem releváns kérdés, hogy valami gazdasági szempontból is jó befektetés legyen.

Mint a huzat, úgy söpörte le a Nemzeti Választási Bizottság (értsd: Nemzeti = fideszes) az LMP népszavazási kezdeményezéseit, melyek a paksi atomberuházásra vonatkoztak. Az ökopárt azt szerette volna elérni, hogy a magyar nép dönthessen arról, szeretné-e, hogy Vladimir Putyin építsen új atomerőművet Magyarországon.




