A nők potenciális piaci értékében rejlő lehetőségek kiaknázására a mai napig a foglalkoztatásukban élen járó északi országok a hatvanas évektől óriási hangsúlyt fektettek.
A cél nem az egyik vagy másik szerepre való kényszerítés volt, hanem az egészséges egyensúly megteremtése a család és a munka között. Magyarországon azonban a tradicionálisnak tartott szerepek újragondolása még egyértelműen várat magára.
Miért nem szeretem a nőnapot? Nőként pedig illene. Nem szeretem azt a kifejezést sem, hogy nőként illik valami. Például illik a konyhában női princípiumot beteljesíteni. Vagy kislányként szépen viselkedni, kedvesen mosolyogni és szigorúan rózsaszínben járni. A család illik, a karrier nem. Ebben a kérdésben nem illik a vagylagosság sem. Nem illik beleütni az orrunkat a fontos dolgokba, mint törvényalkotás vagy kormányzás. Rendes kislány nem programoz, nem épít és nem politizál. És amit végképp nem illik: feministának lenni. Azok a lányok mind csak magukra gondolnak, nem mosolyognak kedvesen, nem illedelmesek, és már gyerekként is csak a bajt keverik. Legóznak, orvososat játszanak, kérdeznek, olvasnak, felfedeznek. Később egyetemre mennek, nem azért, hogy a családalapításig elüssék az időt valahogy, hanem mert továbbra is kíváncsiak. Végtelen önzőségükben ugyanazt szeretnék tudni, érteni, csinálni, mint a hozzájuk hasonló fiúk. De egyesek szerint ez nem illik. Nem illik nőként ugyanazt akarni, nem illik ugyanazt megkeresni, nem illik ugyanazokkal a feltételekkel boldogulni. És ezt pláne nem illik szóvá tenni. Rendes lányból nem lesz feminista. Nem illik. A feminizmus nem illendő dolog.
Ha már itt tartunk, tisztázzuk a fogalmat: a feminizmus nem egy rossz összeesküvés-elmélet, nem egy világuralmi terv. A célja nem egy fiktív férfi diktatúra megdöntése. Berögzült társadalmi kereteket feszeget, keresi a nő, mint aktív szereplő helyét a rendszerben, alapvetése a nemi egyenjogúság. Sokan igyekeznek negatív konnotációval felruházni, és egyfajta szitokszóként alkalmazni, ám ettől az ideológiai tartalom nem torzult az elmúlt évtizedekben. Természetesen ennél az irányzatnál is megjelennek a radikális gondolatok és csoportok, de ezen hangok marginálisak maradtak a mozgalom racionális célkitűzéseivel és eszközeivel szemben. És bár fizikailag valóban gyengébbek és alacsonyabbak vagyunk (gyanítom nem illene magasabbnak sem lennünk, pláne erősebbnek), ahogy erre nemrégiben egy lengyel európai parlamenti képviselő is rávilágított összes biológiai tudását latba vetve, ettől a kialakult globális gazdasági konjunktúra elengedhetetlen résztvevőivé váltunk mind termelői, mind fogyasztói oldalon. Ahogy a Price Waterhouse and Coopers (PwC) is rávilágított február végén kiadott, a női munkaerőről szóló éves jelentésében, amennyiben az OECD országok körében a női munkavállalók aránya elérné a svédországi szintet, úgy az megközelítőleg összesen 6 billiárd dollár éves GDP növekedést eredményezne ezen országcsoport esetében. És bár külső fizikai jegyeink valóban markánsan eltérnek férfi társainkétól, ettől még ugyanazért a munkáért ugyanolyan bérezést szeretnék. Amennyiben elérjük ezt a célkitűzést, ami az említett tanulmány szerint a legtöbb vizsgált országban még megközelítőleg 100 év, úgy a nők által megkeresett összeg az OECD országokban 2 billiárd dollárral nőne. A nők potenciális piaci értékében rejlő lehetőségek kiaknázására a mai napig a foglalkoztatásukban élen járó északi országok a hatvanas évektől óriási hangsúlyt fektettek. Nem csak bevonták a munkaerőpiacra a jól képzett nőket, de az elmúlt évtizedekben egy olyan szociális ellátórendszert hoztak létre, ami nem csak a nők munkáját, de a családi életszervezését is megkönnyíti. A cél nem az egyik vagy másik szerepre való kényszerítés volt, hanem az egészséges egyensúly megteremtése a család és a munka között, aminek köszönhetően egy komplex óvodai rendszer jött létre, ahol többek közt figyelembe veszik az anyák munkaidejét, valamint egy idős-ellátó, betegápoló szisztéma, amelyik a sok esetben fennálló időskori gondozást könnyíti meg a családoknak, túlzott ellentételezés nélkül. A népességfogyásra sem a „nőnek a család körül a helye” politikában találták meg a megoldást, hanem az egyenlő teherviselés kialakításában, így a férfiaknak joguk lett otthon maradni a gyerekekkel (ebben az esetben a szerepfelfogás változásának a lényege, hogy a férfiaknak is lehetőséget biztosít az aktív családi élet megélésére).
A tradicionálisnak tartott szerepek újragondolása Magyarországon egyértelműen várat még magára. A tanulmány adatai alapján stabilan tartjuk magunkat az OECD országlista 18. Helyén, ami középmezőnynek számít. A nők foglalkoztatási aránya ma Magyarországon eléri a 94%-ot, és a bérek közötti különbség is „csak”15%, ami azt jelenti, hogy a magyar nők naponta nagyjából 45 perccel többet dolgoznak ugyanazért a bérért, mint az azonos munkakörben lévő férfitársaik. A Világgazdasági Fórum jelentése alapján Magyarország az egyenjogúság kérdését illetően a 144 országból álló listán a legkevésbé sem előkelő 101. Helyen áll. Esetünkben ugyanakkor nem csak az a kérdéses, hogy hányan dolgozunk és mennyiért, hanem az is, hogy milyen munkához van hozzáférésünk. A PwC jelentése alapján vezetői pozícióban, vagyis az igazán jól fizető, nagy presztízsű munkakörökben Magyarországon mindössze 3 százaléknyi esetben találhatók nők. A szofisztikáltabb, magasabban kvalifikált munkák esetében, csak úgy, mint az előléptetéseknél, a nők hátrányban vannak. A lemaradás behozásához szükséges feltételek megteremtése pedig, ameddig a női szerepkör a családalapításban, gyerekek és unokák szülésében testesül meg vezető politikusaink szerint, a jelen becslések szerint minimum 83 évet fog igénybe venni. Ha a nők apolitizálása, háttérbe szorítása ilyen tendenciával fog folytatódni, és kötelező szerepkörökben fogunk továbbra is gondolkodni, nem pedig testhezálló, nemtől független feladatokban, akkor az is lehet, hogy ükunokáink sem fogják megtapasztalni, csak azt, hogy kislányként mi illik és mi nem.
Itt vagyunk nőnapkor minden évben, feszengve, kötelező mosollyal (mert ugye kislányként megtanultuk, ilyenkor illik csak igazán kedvesen mosolyogni). Pedig ugye nem illik nem megünnepelni magunkat. Ki lett tűzve ez a nap, itt van, tessék, ma rólunk szól minden, kapunk egy szál nárciszt vagy egy cserepes ibolyát a főnöktől, és az altesti poénok is sokkal disztingváltabbak lesznek. Nekem ez nem kell. Nem szeretném lekötelezve érezni magam, mert kaptam egy darab napot, amikor ünnepelhetem, hogy én nő vagyok. Nem akarom ünnepelni, én azt a többi háromszázhatvannégy napot szeretném, amikor nem vagyok sem különleges, sem kitüntetett. Csak pusztán elismerik, hogy mivel ugyanazt tudom, ugyanaz jár. Nem elvenni akarom én azt a háromszázhatvannégyet sem. Csak szeretném, ha az enyém is lenne. Szóval, ha lehetne, egy női nap helyett ünnepelhetnénk inkább mindennap az egyenlőséget?
A Reflektoron megjelent tavalyi nőnapi cikkek:
Ungár Péter: Tisztelet a hősöknek!
Pető Andrea: A változó változatlan
Naszádos Zsófia: A női princípiumról - másképp
Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!
