Teljesen mindegy mit gondolok Botka Lászlóról. Gyurcsány-ellenessége szimpatikus is lehetne, ha hitelesnek tartanám. Balos fordulata szimpatikus is lehetne, ha hitelesnek tartanám. Éppen ezért sorozatos bénázásait sajnálhatnám is, de tulajdonképpen sosem hittem benne. Az ellene indított támadást viszont így is ungusztiőznek tartom. A Fideszes téglák bosszúja? Gyurcsány bosszúja? E kettő összejátszása? Ki a Piszkos Fred, aki keveri málnaszőrt? Felesleges kérdések. Ezek ugyanis ilyenek. Mindig is ilyenek voltak.
„Ezek” alatt értsük az egész estbalishment-baloldalt, a rendszerváltás utáni politikai elitnek az MSZMP-ből kialakult, ahhoz ezer szállal kötődő úgy nevezett baloldali felét. Igen, értsük bele ne csak az MSZP-t, annak Botka-párti és Botka-ellenes részét, de a DK-t, Bajnait és környezetét, nem feledve, hogy az Együttet annak idején gründoló Haza és Haladás Egyesületben több volt miniszter és miniszterelnök volt, mint az MSZP akkori vezetésében. Az MSZP ugyanis sosem volt más, mint érdekcsoportok hálózata, egy Horn Gyula kaliberű, az állampárton belüli palotaharcokon edződött macher tudott uralkodni az említett érdekcsoportokon, valamennyire még az SZDSZ-en is. Medgyessy már fel se fogta, hogy az MSZP nem áll egy emberként mögötte, saját pártja lényegében cserben hagyta, amikor kiállt mögüle, először Kiss Pétert, majd pár nap múlva már Gyurcsány Ferencet szánva a helyére. A Gyurcsány lemondása utáni, nevetségességbe fordult miniszterelnöki casting már előrevetítette az a 2014-es összefogás körüli szerencsétlenkedést éppúgy, mint a mostanit. Nem beszélve Falus Ferenc főpolgármester-jelöltségéről.

Ezek a csoportok azonban sosem értékrend szerint szerveződtek, platformok helyett erős emberek, Hagyó Miklósok és Zuschlag Jánosok, megannyi koncért, hatalomért és korrupciós lehetőségekért mindenkivel, meg még a mindenki ellenségeivel is összefogó kombinátorok. Az MSZP uralásának művészete mindig is koncdobásból és alkukból állt, múlt és jelen különbsége csak annyit, hogy a nagykabát óta ezek a tapasztalt kremlinológusokat is zavarba ejtő kavarások már nem a paraván mögött, hanem éppenséggel előtte és nem feltétlenül az MSZP-n belül, hanem kettő vagy három, de lényegében egy tőről fakadó párt között zajlanak. Az ember teljes joggal reagálhatott úgy Botka zsarolásszagtól sem mentes ajánlatára, hogy „előbb talán a saját pártodat fogd össze”.

Mindez nem más, mint az állampárti lét maradványa. Az MSZP ezt a működési elvet a rendszerváltás előttről örökölte. Egy történet szerint egyszer végeztek egy kísérletet, amelyben összezártak több majmot egy ketrecbe és, ha valamelyikük felmászott a banánért, akkor az összes áramütést kapott. Egy idő után a majmok mindig megverték azt, amelyik megpróbált felmászni a banánért. Ezután szépen, egyenként kicserélték a majmokat, amelyek akkor is megverték azt, amelyik fel akart mászni a banánért, amikor már sem áramütés nem járt érte, sem nem volt köztük egy sem, aki tudta volna, hogy miért kell megverni azt, aki a banánért mászik. Az MSZP-vel pont ez történt, hiába koptak ki idővel belőle azok, akik még élőben látták Kádárt, a párt belső dinamikája olyan maradt, mintha még mindig az állampártban lettek volna. Akkor, amikor egyetlen párt volt, és az döntött el mindent, a politikai harcok a párton belül folytak a közvélemény kizárásával (hogy a koncepciós perekről egy idő után leszoktak, azt akár figyelemre méltó fejlődésnek is nevezhetjük, ugyanakkor ne feledjük, hogy már Rákosi és Rajk között sem ideológiai, hanem hatalmi harcok folytak). A Kádár-rendszer második felében a „régi harcostársakat” elkezdték lecserélni a karrieristák, például azok a „reformerek”, akik a ’80-as években nekiláttak volna a kapitalizmus kiépítésének, de jogállam és demokratikus választások nélkül. Nálunk megeshetett, hogy a kommunista párt tagjai, minisztériumi középlófaszok és az állami vállalatok vezetői a jobboldali Margaret Tahtcher rajongói legyenek és a rendszerváltás után a „szakértelem” nevében úgy hajtsák végre a kapitalista átalakulást, hogy annak ők legyenek a nyertesei, kihasználva minden rendszerváltás előttről származó kapcsolatukat, helyzeti előnyüket. Komoly szerepük volt abban, hogy az 1990 utáni demokrácia és a politika arról szóljon, hogy ki rendelkezhet az állam forrásai felett és építhet magának a hatalomhoz való viszonyára támaszkodva gazdasági hatalmat és médiabirodalmat. A 2002-es bukta után így vált végleg meggyőződésévé Orbán Viktornak, hogy a politika célja tulajdonképpen nem más, mint megszerezni és kihasználni ezeket a lehetőségeket, hogy bukásának hátterében nem áll más, mint az utódpárti baloldal azon helyzeti előnye, hogy a rendszerváltás zavarosában megszerezte azokat a hatalmi pozíciókat is, amelyről nem lehet választásokon dönteni. Ezért mondja Lánczi András, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” és ezért nem hatja meg a korrupció a fideszes szavazót, aki szentül hiszi, hogy „legalább nem a kommunistáknak jut” és ily módon még helyesli is azt.

Az MSZP a csúcson nem volt más, mint most a Fidesz, azzal a különbséggel, hogy nem egy emberen múlott minden. Sajátos, állampárti múltjából örökölt működése azután, hogy egyre kevesebbet tud kínálni az őt alkotó érdekcsoportoknak elkeseredett kenyérharccá fajult, minél kisebb a kondér, annál nagyobb körülötte a tülekedés. Szánalmas végjátékot láthatunk tehát, amelyből az a tanulság, hogy el kell végre engedni az establishment-baloldal kezét, beleértve ebbe nem csak az MSZP-t, hanem a most örömködő DK-t is. A DK-s össztűz Botkára külön émelyítő. Hogy a Nyugat Fény ugyanúgy nem válogat az eszközökben, mint a Habony-művek hecclapjai, azt már megszokhattuk. Az MSZP-n belüli fideszes téglákkal, horribile dictu magával a Fidesszel, meg mindenféle gyanús kalandor alakulatokkal való DK-s összejátszás viszont már tényleg okádásra késztet.

A baloldal itt akkor kerül újra kormányváltásra esélyes helyzetbe, ha végleg megszabadul a múltjától és erre ez a bagázs jól láthatóan alkalmatlan. Ahogy az összefogás 2014-ben nem szólt másról, mint a megújulás megúszásáról, a jelenlegi, nem kevésbé nevetséges és visszataszító könyöklés sem szól másról. 2014-ben, ahogy bővült lépésről-lépésre az összefogás úgy távolodtunk lépésről-lépésre a kormányváltás lehetőségétől. Az összefogás legnagyobb bűne, hogy – bár a kormányváltást ígérte – négy évvel biztosan távolabb kerültünk tőle, akkor is, ha az 2018 lesz és akkor is, ha 2022.

Az egységes, a Fideszt legyőzni képes baloldalhoz pont nem összefogás kell és nem is az MSZP előre engedése, hanem az, hogy egy baloldali párt átvegye a helyüket. Minden, ami konzerválja ezt a kizárólag saját túlélésére játszó világot, az távolít a kormányváltástól. A baloldal baja nem csak a megosztottság, hanem a kevés szavazó is. Nem az egybe terelést kell tehát először megoldani, hanem azt, hogy többen szavazzanak rá. A kormányváltást akaró baloldali szavazók mellett azok is, akik nem kívánják vissza Gyurcsányt és az MSZP-t. Erre egy olyan baloldali párt a megoldás, amely nem a 2010 előtti baloldalból alakult, hanem éppen annak ellenében.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Google+ Tetszik