Van itt ez az írás, ami arról szól, hogy a csalódott ellenzékiek csak sírnak-rínak („Brühühű, elmegyek, brühühű mindenki hülye, brühühű”), bezzeg a 2002-es Fidesz a vereség után elkezdett tábort építeni. Amellett, hogy a mostani ellenzékhez hasonló, csalódottságból és frusztrációból fakadó, nem éppen elegáns megnyilatkozásokra bőven emlékezhetünk az akkori jobboldaltól is (lásd „panelprolik”, „a haza nem lehet ellenzékben” stb.), egy valami biztos: a 2002-es vereség utáni közösségépítés nyolc éve alatt valódi tábort sikerült építeniük maguknak. Ennek a tábornak akkor minden eleme a helyén volt: egy rutinos, jól szervezett párt vidéki és városi, értelmiségi és nem értelmiségi bázissal a háta mögött, s ami a fő, előbbi és utóbbi képes (volt) szót érteni egymással. A Fidesz táborépítését és azt, ahogyan ezt a közösséget egyben tartja, mindig is becsültem. Egyirányba tartó közösség nélkül ugyanis nem lehet választást nyerni; ha úgy tetszik, nem lehet úgy győzni, hogy a vezérek mögött nincs gyalogság, lovasság, nincsen nehéztüzérség.

Az ellenzéki pártok vezetői közül egyedül Szél Bernadett járt el helyesen, amikor lemondás helyett még erősebb küzdelmet hirdetett, s nagyon helyesen azt mondta, a Megújuló Magyarország programját nem lecserélni kell, hanem – és azt hiszem, itt jön a lényeg – jobban, érthetőbben kell elmagyarázni, mint ahogy eddig tették. Az LMP egyik gyengesége és hibája, hogy miközben remek programot tettek le az asztalra (ami elérhető a párt honlapján, s amiért a hazai ökofilozófia meghatározó alakja, Lányi András felelt), annak tartalmát és a mögötte húzódó értékeket, elveket és filozófiát nem sikerült elmagyarázni a választópolgároknak. Ugyanakkor sem egy ilyen programot, sem magát az ökopolitikát és -filozófiát nem lehet egy utcai stand mellett állva elmagyarázni. Ahhoz értelmiségi bázisra van szükség, ami a Fidesz számára nem egy helyen (a Századvégben, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az ELTE egynéhány műhelyében, ma az NKE Molnár Tamás Kutatóintézetben stb.) megvan és megvolt már 2010 előtt is, s ami az LMP számára fájdalmasan hiányzik. (Amúgy hiányzik a baloldalról is, de ott már elkezdődött valami például az Új Egyenlőség című magazinnal.) Ezek a műhelyek szellemi alapot teremtettek a konzervativizmus számára, ami bár a Fidesz számára a hatalom megszerzése után egyre inkább elveszítette jelentőségét (erről talán majd máskor), de a közösség (a szellemi hátország és a választópolgárok egy része) számára értékeket, elveket, eszméket, intellektuális alapot biztosított a párt támogatásához. Nézzünk egy példát!

2009-ben jelent meg A dolgok természete (szerk. G. Fodor Gábor – Lánczi András, Budapest, Századvég) című könyv, amely a kortárs magyar konzervativizmus akkori középnemzedékét és fiataljait sorakoztatta fel egy-két meghatározó idősebb szerzővel együtt, s akik közül igen sokan ma is aktív támogatói a kormány politikájának. (S akik közül néhányan azóta élesen elfordultak attól.) Ezek a szerzők önálló munkákban is gyakran megmutatták képességeiket és 2006-tól kezdve egy színvonalas, szakszerű, mégis közérthető nyelven megszólaló fórumot is teremtettek maguknak: a Kommentár folyóiratot. A szerzők, szerkesztők jelentős átfedéseket mutatnak, miközben olyan tekintélyek támogatják a periodika megjelenését, mint például a volt köztársasági elnök, Sólyom László. E folyóirat lapjain már 2012-ben komoly konzervatív bírálatot fogalmaztak meg az Orbán-kormány tevékenységéről és stílusáról (lásd a 2012/2-es lapszámot, kivált Balázs Zoltán írását), vagyis „lojalitás” helyett elvi alapon fogalmaztak meg bírálatot vagy támogató véleményt a kormány politikájával kapcsolatban.

Ilyen bázisa, fóruma és háttere az ökológiai politikának nem nagyon van, ami hozzájárulhat a Lehet Más a Politika viszonylagos sikertelenségéhez. Noha néhány összefoglaló és remek munka elérhető az ökofilozófiáról és -politikáról, de ezek eléggé régiek és talán a hatásuk sem nevezhető igazán jelentősnek szűkebb értelmiségi körben sem. (Ilyen kötet például Zsolnai László Ökológia, gazdaság, etika című könyve, ami 2001-ben jelent meg a Helikonnál; a Lányi András szerkesztette összefoglaló Természet és szabadság címmel, ami az Osiris gondozásában látott napvilágot 2000-ben; az Oikosz és polikosz: zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény című kötet; és persze Lányi önálló könyvei, például A fenntartható társadalom vagy Az ember fáj a földnek: utak az ökofilozófiához című munkák. Ha valami fontosat kihagytam, majd az olvasók pótolják.) Mert amikor a választási program úgy kezdődik, hogy „[a]z ökológia nem egy politikai irányzat jelszava, hanem a huszonegyedik század világnézete.”, akkor az bizony hosszadalmas és nehéz magyarázatot igényel(ne). El kell(ene) magyarázni, hogy ez miért nem puszta „környezetvédelem”, miért önálló világnézet és miért találkozhat e világnézet értékrendszere a nem értelmiségi, esetleg nem is annyira fiatal választók értékrendszerével. Mert találkozhat, efelől ne legyen kétségünk, ám az emészthetetlen terminusok mögé rejtett megérthető és átérezhető lényeg fennakad a diszkurzív gáton – az ehhez hasonló megfogalmazások pedig érthetetlenséggel vegyes ellenszenvet válthatnak ki. Az egyszerű, lebutított politikai szlogenek helyett vagy mellett valódi tartalommal bíró, de befogadható jelszavak kellenek. A Megújuló Magyarország ilyen lehet; egy olyan jelzős szerkezet, amibe az ökopolitika minden eleme belesűríthető és ami, végre, pozitív üzenetet hordoz. Helyesen tesszük, ha e jelszót folyamatosan tartalommal töltjük meg és átélhetővé tesszük ahelyett, hogy a kukába dobnánk. Ez a választás ugyanis nem elvekről és értékekről, még csak nem is programokról szólt, hanem valami másról, következésképp az eredmény nem minősíti az LMP választási programját. (Hasonlóan szimpatikus számomra, jelszóként, a Lehet más a jövő is.)
Ehhez azonban kiépített háttérre van szükség a szó minden értelmében. Amennyiben Ungár Péternek sikerül megvásárolnia a Magyar Nemzetet és a Heti Választ, akkor – amellett, hogy feltehetően e lapok továbbra is zavartalanul, eddigi praxisuk szerint működhetnek – talán a szélesebb nyilvánosság számára is elérhető fórumai lehetnének az ökopolitikának, s e lapok közvetve a vidéki bázis építéséhez is segítséget nyújthatnak. A legfontosabb ugyanis a téma (az értékek és elvek, a problémák és megoldásuk) láthatóvá és érthetővé tétele, azaz szakmailag is releváns, mégis közérthető megfogalmazása annak, hogy mi is az ökofilozófia és -politika, hogyan illeszkedik az a konzervatív és baloldali világnézetekhez és – főleg – mit jelent a mindennapi gyakorlatban.

A sportban azt szokás mondani, hogy a vereségekből lehet a legtöbbet tanulni, nem a győzelemből. A vereség, a pofon az, ami megmutatja, hogy mit kellene máshogyan tenni, mi az, ami nem működik. Néhány napig még sírhatunk, mert kiszabott ideje van a gyásznak is, utána azonban szerénységgel és serénységgel kell a csalódottságot értékteremtő munkává formálnunk. Minden szimpatikus vesztes így tesz.

Alfons. W. Saki