Ez egyre gázabb. Mármint amit a Momentum Mozgalom csinál az utóbbi időben. A sündisznólkodást már csinálta egy párt 2009-től, a Lehet Más a Politika. Abba most ne menjünk bele, hogy mire jutott vele, viszont volt  (van) kézzel fogható programja, mondanivalója és koherens világképe. Ezzel szemben a Momentum a jól sikerült Nolimpia kampány után – amikor is aktív volt és maga, egymaga tudta uralni a pillanatot, a napi politikát – mára csak reaktív résztvevőjévé vált az ország politikai eseményeinek.

Úgy is mondhatnám, hogy egy olyan feltörekvő zenészhez hasonlít, aki ugyan tehetségesnek tűnik, mégis mindig rosszkor lép be a zenébe, de nem tetszik neki, ha esetleg rámutatnak arra társai.

Vágó Gábor jelenleg magánszemély beadott egy kérdést a Nemzeti Választási Bizottság elé, ami így szólt:

Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?

"Ha valóban jó szimbolikus közjavakat állít elő egy ország, az növelheti a társadalmi kohéziót, egy valóban pozitív nemzetképpel láthatja el az ország lakosait és jobb esetben az adott országon kívül is pozitív, de legalábbis nem negatív túlcsorduló hatásokat generálhat. A szimbolikus politizálás mint olyan tehát nem kellene, hogy önmagában elvetendőnek számítson. Ha azonban végignézünk az elmúlt évtizedek szimbolikus politizálásán, mégis azt vesszük észre, hogy mintha nem a legjobb minőségű szimbolikus közjavakat állítanák elő a magyar kormányok, sőt, mintha egynémelyik inkább “közrossz”, mint közjószág lenne az ország egésze szempontjából, és sokszor rossz hatással van vagy lehet a világ többi részén élőkre."

A „migráció” szóról Magyarországon valószínűleg a legtöbb embernek, Brüsszel, Orbán, kerítés és természetesen Soros György jut eszébe. Sorossal kapcsolatban egyébként is aktuálissá válik a Godwin törvény magyar átirata: „egy internetes vita terebélyesedésével annak az esélye, hogy valaki Soros Györggyel von valamilyen párhuzamot, közelít az egyhez”.

Bocsánat, de az. Meg aljas. Ha valaki miniszteri pozíciót tölt be majd idiótaságokat mond a kamerákba majd aztán papírzacskót húz a fejére és arról kezd beszélni mint az Erik a vikingben a süllyedő atlantisziak, hogy nem süllyedünk illetve rémhírek keringenek akkor bizony aljas. És miután az okoskodó kijelentések mögött (sajnos) tartalommal nem rendelkező magyar egészségügy olyat produkál, hogy meghal egy kisgyerek még csak el sem gondolkodik a lemondáson.

Balog Zoltánnak távoznia kell a miniszteri székből, most! Balog Zoltán embertelensége nem abban mutatkozik meg, hogy cinikusan utal arra, hogy ugyan nyitott mellkassal szállítanak embereket ide-oda, na de hát máshol van CT! Álhírekkel bombázzák a magyarokat és megingatják a magyar egészségügybe vetett bizalmat. A cinizmuson túli embertelenség Balog megnyilvánulása mögött hidegrázós. Nagyon is lehet tudni, hogy mennyi pénz hiányzik a magyar egészségügyből és azt is nagyon jól lehet tudni, hogy az elmúlthétévben ez a kormány sem tudott úrrá lenni a problémákon. Kommunikációban persze igen, de amikor a Halál személyesen nyújtja be a számlát akkor már nagy a csend. Tudjuk, ki lehet számolni egy CT berendezés (és persze a wc papír, tisztálkodószerek, kórházi menza, gyógyszerek stb.) költségeit. És ezzel oda lehet állni a kormány és a kormányt adó pártok elé, hogy kérem tisztelettel itt emberekről, emberi életekről, az egészségről van szó (jövőbeli beruházásról, humánerőforrások elpocsékolásáról meg hasonlók). És követelni kell asztalraverősen több juttatást az ápolóknak, orvosoknak és a betegeknek. Talán nem ebben a sorrendben oké.

Nyilván nem kapja meg a pénzt a minisztérium legfeljebb egy hátba veregetést, mert kell a betonlobbinak az a pénz. Jusson eszünkbe Andorra egy pillanatra... Érthető, csak akkor egy emberséges miniszter feláll és bejelenti lemondását, hiszen emberéletekkel nem játszunk.

Balog Zoltán rettenete abból látszik, hogy nem küzd az emberekért, beáll a lehajtott fejűek sorába, felveszi a fizetését, juttatásait, nem vállalja a felelősséget csak kutyaként elviseli, hogy már ember számba sem veszik. Ez a mostani eset nem egyedülálló. Nincsenek rémhírek hanem napi rendszerességű horror-történetek és valódi esetek. A magyar egészségügy romokban hever de legmagasabb szintű vezetői, felelősei nem ismerik vagy nem akarják ismerni a helyzetet. Mindkettő rosszat jelent.

Az a helyzet, hogy Balog Zoltánban már talán csak Orbán Viktor bízik. Sem a szakma sem az ország. Isten mentsen meg bennünket ettől a minisztertől, ideje távoznia.

Csarnó Ákos

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

Tisza Kálmán miniszterelnök, amikor már politikája a véderőtörvény miatt 1890-re válságba került, belátta, hogy a monarchia biztonságát az szolgálja, ha lemond, és személyével nem terheli tovább a monarchia fenntartásáért dolgozó politikai erőket.

I.

Tamás Gáspár Miklós közéleti szerepe valahol végérvényesen kisiklott. Mint a bohócvonat. Legalábbis nagyon nehéz értelmezni azt az ívet amit az elmúlt időszakban a hazai balos ellenzék zászlóshajója - értsd szocialisták - ügyében felrajzolt. Megnéztük pár korábbi írását és hát nagyon csilingel az a bohócvonat, na.

TGM, 2014. július 13:

„Baloldali ember soha többé nem szavaz rátok – még befogott orral se – , rendezvényeitekre el nem látogat, beszédeiteket, írásaitokat soha többé nem veszi komolyan.” (hvg.hu)

A Mediánnak ugyanabban a kutatásában, ami szerint Karácsony Gergely a legnépszerűbb ellenzéki politikus (hol is láttunk már hasonlót?), található egy kevésbé ismert, de sokkal érdekesebb eredmény is (lásd fent). Ami arról szól, mi történne, ha a régi politikai elittel (örömmel mondanám, hogy rendszerváltó elittel, de sokkal inkább rendszermegtartó elit ugyebár) szemben formálódna egy ellenzéki új pólus? És az vajon milyen eredményt érhetne el 2018-ban?

A mérés szerint az LMP-Momentum szövetség a teljes népesség 14 %-át, a biztos pártválasztók 16 %-át állítaná maga mellé. Amennyiben az új pólus részei lennének a P(M) és az Együtt, akkor a teljes népesség 16 %-a, a biztos pártválasztók 18 %-a szavazna erre az összefogásra.

Jelen írásomban az új pólus múltjáról, és az esetleges jövőjével kapcsolatos dilemmákkal szeretnék foglalkozni. Elnézést, ha hosszú leszek, de úgy vélem, ismét egy olyan kritikusan fontos pillanathoz érkeztünk, ami a 2012-es esztendőhöz hasonló jelentőséggel bír.

Pénteken indul a vizes VB, amire nyilván külföldről is érkeznek majd nézők szép számmal. Hogy ki és miért utazik el idegenbe sok pénzt és időt áldozva egy szinkronúszó-, műugró-, vízilabda-, vagy úszóversenyért, azt én nem egészen értem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy milyen Magyarország képpel tér majd haza. A sportesemény szervezésének minősége, a kiszolgálás színvonala, a helyiekkel való találkozás milyensége mind-mind meghatározzák, milyen érzésekkel hagynak itt minket a VB után.

Nagy kérdés, hogy pártunk és kormányunk fenntartja-e egy autoriter banánköztársaság féldiktatúrájának bájos hangulatát az országban, és a sportesemény idejére is kint hagyják-e mindenfelé a Soros György elleni uszítókampányuk plakáterdeit.

Volt egyszer egy olyan rendszer a világnak ezen a tájékán, amely előírta a minden erkölcsi megfontoláson átívelő lojalitást a Vezérhez és az Eszméhez (amelynek tartalma az előbbi aktuális érdekei alapján változott).

Budapesten és a vidéki városokban is erősödnek a helyi politikai célokért síkra szálló mozgalmak. Egyre több ember érzi, hogy rá is tartozik az, ami a környezetében történik: bele akar szólni a jövőjét közvetlenül befolyásoló kérdésekbe, hogy rendezzen-e Budapest Olimpiát, akarjuk-e a Ligetprojektet, épüljön-e társasház egy sportpálya helyére vagy mi legyen Győrben a Püspökerdő sorsa. Nálunk jelenleg szinte képtelenség egy választópolgárnak helyi népszavazást kezdeményezni. Az önkormányzatok sem támogatják az innovatív részvételi formákat, sőt néhol még a döntéshozatal átláthatósága is komoly gondot jelent. A népszavazási kezdeményezések megnehezítésével vagy ellehetetlenítésével nem csak az a gond, hogy létrejöhet egy pazarló, túlárazott, környezetet károsító vagy értelmetlen beruházás, hanem a legnagyobb probléma, hogy az emberektől elvették a döntés jogát.

„Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia.”- mondta Kossuth Lajos 1852-ben. Csak ezt a gyakorlatban valahogy nem igazán sikerül megvalósítani.

A hazai tendenciákkal ellentétben 1990-től kezdve a világon egyre több önkormányzat vezette be a részvételi költségvetést, mint döntéstámogató eszközt. Számos országban: Kanadától Kínáig vannak olyan városok, amelyeknek a lakosai rendelkezhetnek a költségvetés egy része felett, saját ötleteiket, projektjeiket megvalósítva. Vannak olyan megoldások is, ahol egy beruházási összeghatár felett kötelező közvetlenül bevonni az érintetteket. Vagyis itt nem csak egyes ügyekben kérdezik meg a lakosság véleményét, mint egy népszavazásnál, hanem a lokális gazdasági tervezés alapeleme a helyi közösség részvétele.

2009-ben a becslések szerint 250 településen vezették be a részvételi költségvetést, jelenleg pedig 1500 körül lehet ezeknek a városoknak száma. A gyakran emlegetett példák között van Brazília: a másfél millió lakosú Porto Alegre volt az első város, ahol bevezették a részvételi költségvetést és itt a lakosság a teljes költségvetés egyötöd részéről dönthet. Az országban számos más településen is működik a rendszer, többek közt olyan nagyvárosokban is, mint Sao Paulo.

Az európai példák közül kiemelkedik Lengyelország, ahol a fővárosban, Varsóban és számos további lengyel településen is bevezették és működtetik a részvételi költségvetést. A „lengyel modell” a magyarhoz hasonló intézményi környezetben fejlődött ki és jelenleg közelebb áll egy kvázi-népszavazáshoz, mint a valódi, részvételi költségvetési folyamathoz, ám évről évre egyre kiterjedtebbé és professzionálisabbá válik. Magyarországon jelenleg a 2013. évi CCXXXVIII. törvény szerint nem lehet helyi népszavazást tartani a költségvetésről, a zárszámadásról vagy a helyi adókról – ettől függetlenül az egyes nagyprojektekről (amelyeknek jelentős költségvetési hatása is van) lehetne.

Mire jó – vagy mire lenne jó – a részvételi költségvetés? A Védegylet 6 fontos érvet fogalmazott meg:

1. növeli a kormányzat és a kormányzati intézkedések támogatottságát,
2. növeli a részt vevő politikai erők támogatottságát,
3. segíti a helyi szintű tervezést,
4. csökkenti a rejtett gazdaságot,
5. csökkenti a korrupciót és a közpénzek elpocsékolását,
6. hozzájárul a demokrácia minőségének javulásához.

Még ha el is hisszük, hogy Kossuthnak tényleg igaza van és a részvételi költségvetés jó eszköz lenne a gazdaság újratervezésére, biztosan felmerül ellenérvként: a lakosság közvetlen bevonása a döntésekbe, sokba kerül. Egy népszavazás, vagy a lakosság bármilyen rendszeres bevonása költségekkel jár, ugyanakkor a döntéshozókra irányuló a szigorúbb ellenőrzés, nagyobb átláthatóság valószínűleg csökkenti a beruházási költségeket.

Az egyes svájci kantonokban különbözőképpen szabályozzák, hogy milyen esetekben kell a költségvetésről és a beruházásokról népszavazást tartani, így egy országon belül hosszú idősorok elemzésével vizsgálható a lakosság bevonásának gazdasági hatása.  Lars Feld svájci kutató a kantonok adatait elemezve érdekes következtetésekre jutott. Azokban a kantonokban ahol a kormányprogramokat az állampolgároknak népszavazásán kell jóváhagyni, mielőtt a pénz felhasználják, átlagosan 19%-kal csökkentek a kormányzati kiadások és ez az összeg nagyobb volt, mint a népszavazások költsége. Népszavazásra tehát részben azért van szükség, hogy olyan beruházások jöjjenek létre és olyan módon, ahogy azt az érintettek többsége szeretné. Másrészt azért is kellenek népszavazások, hogy a támogatott beruházások gazdaságosan készüljenek el.

Jelentős költségvetési hatású beruházásról szóló népszavazás megakadályozása nem csak antidemokratikus, hanem akár milliárdokban kifejezhető közvetlen gazdasági kárt okozhat a közösségnek.