Nehéz most írni. Engem édesanyám Andrzej Wajda filmjeiből tanított a hazafiságra, a hatalommal való szembeszegülés fontosságára. Arra, a mélyen közép-európai élményre, hogy e kettő egy és ugyanaz. Amikor megnéztük együtt a Márványembert ugyanúgy nem bírtam aludni, mint az Országúton megnézése után. Wajda nekem több volt, mint jó filmrendező. Az identitásom köszönhetem neki. Én szerelmes voltam a Krystyna Janda alakította Agnieszkába. Vagy csak a példaképemmé vált.

Én abban a tudatban nőttem fel, hogy édesanyám imádkozott ’68-ban Komáromban, hogy szakadjon le a híd, amikor tankokkal vonultak be a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiába. Engem 11 évesen elvitt édesanyám a Fiumei úti temető 21-es parcellájába, hogy rendbe tegyük az ’56-ban az utcai harcokban elesettek parcelláját és ott voltam az összes rendszerváltó tüntetésen, ahol azt skandáltuk, hogy „szolidaritás-szolidaritás”, ami akkor nem csak a szót jelentette, hanem az azonosulást azokkal, akikről a Vasember szólt. És a tüntetések mellett Wajda filmjeit néztük együtt. „Ezt nézd meg, ez fontos.” Én a Lotnából és a Csatornából tanultam meg, hogy jobb állva meghalni, „hősiesnek lenni a magunkra hagyatottságban” – ahogy Adam Michnik írta a Lotna üzenetéről. Én vagyok Mateusz Birkut és én vagyok Maciej Tomczyk. Én ott állok a hídon a Katyń nyitójelenetében, ahol a nácik és a szovjetek elől menekülők találkoznak. Wajdától tanultam meg, hogy a magyar himnusz azért menőbb minden más himnusznál, mert nem győzelmekről szól, hanem arról, amiről az ulánusok lovasrohama a tankok ellen.

Wajdától tanultam meg, hogy a visszaállított Kossuth-szobor a maga búvalbaszottságával jobb, mint a komcsik által a helyére emelt sematikus-dicsőséges. Wajdától tanultam meg, hogy közép-európainak lenni annyi, mint lovakkal szállni szembe a zsarnokság tankjaival.

Újra nézem Wajda filmjeit. És nagyon fog hiányozni az édesanyám.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

Sokak meggyőződésével szemben a potenciális ávós nem arról ismerszik meg, hogy Népszabadságot járat, hanem arról, hogy gazdasági és nem politikai döntésnek tartja a Népszabadság kiadásának felfüggesztését. Bizonyára meglepi önöket, de még mindig létezik a MÚOSZ.

Arról a szervezetről beszélünk, amely mindig is Aczél „áldozathibáztató” Endre teniszzoknijának szagát árasztotta és egyetlen „szakszervezeti” tevékenysége hosszú ideje annyi volt, hogy üzemeltette a tihanyi újságíró üdülőt. (Persze az ismerősöknek és a kiválasztottaknak.) Na most ennek a kádárista csökevénynek a jelenlegi elnöke, akiről a legfontosabb életrajzi adat az, hogy „1977-ben került Moszkvába, ahol négy évig dolgozott az MTV tudósítójaként” lenyilatkozta a HírTV-nek azt – szigorúan a szakmán belüli szolidaritás jegyében –, hogy a Népszabadság kinyírása gazdasági és nem politikai okokból történt, amellyel csodásan felzárkózott a Fidesz idevágó kommunikációjához. Azt azért még hozzátette, hogy „hónapok óta lehetett tudni, hogy a lapkiadót eladják, így előbb is léphettek volna azok, akik most sajnálják, hogy korábbi formájában megszűnik a Népszabadság." Tóth egy valamit biztosan megtanult mesterétől, az egyes visszaemlékezésekben megbízható sztálinistaként jellemzett Matúzné Rózsikától, a pártállami tévéhíradó anyjától. Azt az attitűdöt, amely a hatalom és az elnyomott konfliktusában mindig a hatalom mellé áll, amely szerint az „áruló Kohn eggyel felettünk lakik”. Szakmai érdekvédelem, az.

Minden, amit tudnod kell a jelenlegi Fideszről összefoglalható két megállapításban: utoljára Czinege Lajos szerette ennyire a helikoptert, és utoljára az MSZMP támaszkodott Tóth Károlyokra.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

Hétvégén a DK élesítette az atomtöltetet, ma pedig már végzetes csapást is mérnek Magyarország zsarnokaira. Vélhetően holnap új időszámítás veszi kezdetét. Mindez igazán jó PR-szöveg, de roppant meglepő lenne, ha Gyurcsányék Parlamentből történő kivonulása ennél sokkal több tartalommal vagy jelentőséggel bírna, nem csak számunkra, de számukra is.

Ugyan egyre több fórumon merül fel, hogy a Fidesz-KDNP által kialakított homokozóban, amit Habony és a többi jómadár macskája szart tele, nem lehet harcolni ellenük. A demokratikus intézmények bábszínházi díszletté sorvasztása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lerombolása, a hatalmi ágak összemosása olyan működést eredményezett, amin belül Orbánék csak nyerni tudnak. Épp ezért, aki nem akar asszisztálni a színdarabhoz, annak magát a rendszert kell ignorálni.

Még a kvótanépszavazásos kampányőrület kellős közepén tette ki az éterbe (meg szerencsétlen, jövőbeli szavazók postaládájába) a kormány a szórólapjait tele sok, hergelésre tökéletesen alkalmas állítással. Az egyik ilyen szórólapban volt egy európai térkép, amin kedves, városokra helyezett piros pöttyök meg hasonlóan kedves hangvételű magyarázatok mutattak rá, hogy azokban a városokban vannak un. no-go zónák, ahová rendes magyar ember be nem teheti a lábát. Mert baja származhat belőle.

Azzal, hogy Kövér László házelnök a 444.hu újságíróit kitiltott… felfüggesztette az akkreditációjukat, világos üzenetet küldött itthonra is: nem csak Brüsszelben meg Londonban vannak ezek a no-go zónák! Az a helyzet, hogy fent nevezett rendes magyar ember a parlamentbe se járhat csak úgy be. Bár ha újságíró, akkor a kövérlászlói értelemben véve legalábbis rendes embernek biztosan nem tekinthető. Főleg, hogy hajlandó és képes megrendezni a Blair witch project film második részének ajánlóját.

Az a baj, hogy a házelnök annyira belemerevedett a napi küzdelembe, annyira mogorva már, hogy nem képes túllépni önmaga árnyékán. Az , hogy jóízűt nevetni sem hallottuk már egy ideje, mosolyogni se nagyon ám sokkal nagyobb baj az, hogy mindezen sajnálatos tünetek mellett bosszúálló is és hát a „szabál az szabál” maga által szabott előírásra hivatkozva jól ki is tette az érintettek szűrét a parlamentből. Végülis, ha úgy nézzük a „kitiltással” megvédte őket, hogy nehogy valami komolyabb bajuk essen hisz a no-go zónákban ugye minden megeshet.

Pedig a 444.hu munkatársai valószínűleg többet tartózkodtak az épületben mint a DK képviselői összesen.

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

Negyed évszázaddal ezelőtt született meg a Voga-Turnovszky duó Népszabadságról szóló száma. Talán soha nem volt ennyire aktuális, mint most. Íme maga a zenemű, de szenteljünk néhány percet e dalnak írásban is, érdemes elolvasni.

Népszabadság (részletek)

(...)

Hány lyuk van egy derékszíjon?
Szorítsd a bicskát, most ki ne nyíljon!
Told a talicskát, ki ne boruljon!

Mondd meg Kedves Népszabadság
Hány emberé ez az ország
Egy két há négy öt hat, nem sok

(...)

Na, mondd el Kedves Népszabadság
Miért lett kicsi ez a Nagy Magyarország
Mondd meg Kedves Népszabadság
Miért lett rossz ez a jó szomszédság
Mondd meg Kedves Népszabadság
Meddig tart ez a nagy szabadság
Mondd meg Kedves Népszabadság!

Hadházy Ákos kérdezte Orbán Viktort a korrupcióról Magyarországon. Orbán Viktor nem értette a kérdést, képtelen volt válaszolni érdemben. Lehetőség volt párszor két percben szembesíteni a miniszterelnököt azzal, hogy a közpénz mivé válik Magyarországon. Erre a köztévé „újságíróin” kívül másnak nincs lehetősége Magyarországon, csak az ellenzéki képviselőknek. Rosszul is szokott kijönni az ilyenekből a Fidesz.

Nem véletlenül nincs parlamenti közvetítés már, a Tállai András–Pócs János-duó nem éppen egy kommunikációs csodatétel. Az ellenzéki képviselők azért kapták a mandátumukat, hogy kellemetlen kérdéseket tegyenek föl. Persze nehéz ez, ha az ember a korábbi pártját elárulta többször, és ezért független, de függetlenként is lehet keménynek lenni. Nem halljuk, hogy Szelényi Zsuzsa vernyogna, mint a DK.

Egészen döbbenetes „érvekkel” próbálta magyarázni Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára a kormány szélenergiát ellehetetlenítő politikáját a hírek szerint utoljára megjelenő Népszabadságnak adott interjúban.

A kormány szélenergia-ellenes politikája nem most kezdődött. A turbinák telepítésére utoljára 2006-ban adtak ki engedélyt, és 2011-ben épült az utolsó erőmű. Azóta semmi előrelépés nem történt. A 330 MW beépített kapacitással nem csak Nyugat-Európától, de a környező országoktól is jócskán lemaradtunk, pedig ez a technológia jelenti az áramtermelés egyik leginkább környezetbarát módját. Ma már gazdaságilag is megéri szélenergiába fektetni, amit jól jelez, hogy külföldön az elmúlt évtizedben viharos gyorsasággal épültek a turbinák.

A kormány úgy tűnik, biztosra megy, mert a de facto eddig is tiltott technológiát újabb jogszabályokkal lehetetlenítené el. Szeptember közepén egy kormányrendelet módosítása szerint a települések 12 km-es körzetében megtiltották a turbinaépítést. A probléma mindössze annyi, hogy így nem maradt 1 négyzetméternyi olyan terület sem, ami nem esik a rendelet hatálya alá. De ha még ez sem lenne elég, hétfőn egy újabb korlátozó törvénymódosítást fog tárgyalni az Országgyűlés.

Nem csoda, hogy a szakma és a közvélemény magyarázatot vár erre az érthetetlen politikára. Csepreghy Nándor azonban a Népszabadság szombati számában megjelent interjújában nem tudta komolyan vehető érvekkel alátámasztani a vélt igazát.

A magyar kormány egyes képviselői szerint a „kényszerbetelepítésről” szóló népszavazás eredménye „elsöprő győzelem” volt számukra. Ellenfeleik szerint ugyanakkor az objektív tények márpedig nem ezt mutatják. De mik is itt az objektív tények? Az egyik objektív tény az, hogy a népszavazás nem volt érvényes és eredményes a hatályos, egyébként a jelenlegi kormánypárt által keresztülvitt törvényi szabályozás alapján. De a győzelem vagy vereség nem biztos, hogy ezt jelenti. Vajon igaza lehet Orbán Viktornak abban, hogy „politikai értelemben” az érvénytelen népszavazás mégiscsak győzelem volt számára? A kérdés megválaszolása már egy csapdát rejt magában: minél többen felelünk igennel a kérdésre, annál valószínűbb, hogy valóban győzelemként lesz a dolog számon tartva, ha viszont a kérdésre nemmel felelünk, az ezzel ellentétes narratívát erősítjük. Alighanem közhely, hogy a népszavazási kampány és utórezgései narratívák háborúja („a győztesek írják a történelmet” ésatöbbi), ugyanakkor érdemes mégis további gondolatokat szentelni a kérdésnek, mégpedig a (mikro)közgazdaságtan nézőpontjából, amely talán nem szolgál majd meglepő konklúziókkal, viszont a segítségével jobban meg tudjuk magyarázni azt, ami éppen körülöttünk történik. Az, hogy a narratívák küzdelmén múlik a győzelem vagy a vereség nem jelenti egy relativista álláspont elfogadását, legfeljebb azt, hogy a győzelmet vagy vereséget nem csak közjogi, hanem, hmm, „politikai értelemben” is felfoghatjuk. A magyar kormány nem fogja tudni „Brüsszelt” megyőzni arról, hogy ezt a népszavazást megnyerte. A kormány ennek természetesen nem örül, hiszen nyilván célja volt a tanácsbeli alkupozíció megerősítése egy érvényes és eredményes „Nem” győzelem révén, viszont emellett a kampány célja belpolitikai természetű is volt. De mi is? 

Ma a Népszabadságot megpuccsolták, lerohanták és gyakorlatilag el is hantolták. Azzal legyen azért mindenki tisztában, hogy ez a roham nem csak a Népszabadság ellen zajlott le, hanem a sajtószabadság ellen is, ezért különösen megdöbbentő.

A Népszabadság, illetve a mögötte álló cég irtózatos, több milliárdos adósságot halmozott fel, amit szintén e céghez tartozó megyei lapok nyeresége tartott el. Egy üzleti befektetőnek – aki lapokat ad-vesz – elsődleges célja, hogy nyereséges legyen. A Népszabadság egyben a többivel az volt, önmagában viszont forgalomképtelen. Hiába árulták mindenféle befektetőknek, nem kellett senkinek.

Van azonban egy kör, amelyik szemet vetett az egészre, mert látta, hogy a média, a megyei média még szabad préda és megvásárolta az egész kócerájt Népszabistól megyei lapostól. A terv nem a Népszabadság felfuttatása – valljuk be, abban van azért ráció, hogy a lap példányszáma tragikus méretekben esett folyamatosan és szabadulna tőle a tulajdonos – hanem a megyei lapok megszerzése. Valljuk be, ebben is van ráció, főleg a fideszes holdudvarnak.

Ha pusztán csak egyszerű adás-vétel lett volna, nem lett volna szükség a „hajnali lovasrohamra”, a dolgozók megtévesztésére, motoros futárok bevetésére, hazugságok terjesztésére. Minden csak elterelés, megtévesztés volt, jóhiszemű emberek becsapása. Ezeknek a módszereknek a használata arra a következtetésre vezet mindenkit, hogy ez nem tiszta játszma. Ettől nem csak üzleti kérdés a Népszabadság elleni akció, ettől minősül támadásnak a sajtószabadság ellen.

Tök mindegy most, hogy személy szerint egyet ért-e valaki a Népszabadság (és persze a nol.hu) cikkeivel, tartalmával és üzeneteivel, itt most nem a tartalom a lényeg, hanem a másik hang léte. Illetve most már a másik hang elhallgattatása.

Éppen ezért mi, a reflektor.hu szerkesztősége tiltakozunk az efféle hatalomgyakorlás ellen, elítéljük a sajtószabadság elleni támadást és együttérzésünkről biztosítjuk a szerkesztőség dolgozóit!

reflektor.hu és reflektor.blog.hu szerkesztősége

Te követed már a Reflektort a Facebookon? Nem! Akkor ITT most megteheted! Köszönjük!

"A magyarok európaibbnak bizonyultak a kormányuknál" – üzente a luxemburgi külügyminiszter a magyar kvótanépszavazás eredményét látva. Asselborn legutóbb akkor került be a hazai hírekbe, amikor Magyarország kizárását javasolta az EU-ból, bár ezt a véleményét ugyanakkor többek között Juncker is túlzásnak tartotta. A fenti reakció jól jelzi ugyanakkor, hogy a magyar népszavazásról az európai szereplőknek is megvan a maga véleménye, akik rendszeresen követik és kommentálják is az itteni eseményeket.

Ne legyenek kétségeink, hogy az Orbán által nihilista brüsszeli elitnek tartott szereplők megkönnyebbültek az eredmény láttán, hiszen a közjogi érvénytelenség kétségkívül nem egy újabb vereség EU-s szempontból, amelyből pedig történt néhány az elmúlt időszakban… Velük szemben az Orbánt figyelő populista-jobboldali pártok azonban inkább azt láthatják, amit a Fidesz is láttatni akar: a politikai érvényességet. Azt, hogy a menekültkérdéssel egy párt egy ország lakosságának közel 40 százalékát terelte egy táborba, úgy, hogy politikai ellenfeleinek e kérdésben továbbra sincs valódi alternatívája és a napirenden sem tudnak változtatni.